Népirtások az atomkorszakban

A keresztényüldözések története 47. rész

Az ideológiai háború megjelenése érvénytelenítette az eddig ismert korlátokat a totális pusztítással szemben, rendkívüli állapotot hozott létre még a demokráciákban is. A jogállamiság megszűnt létezni, és a lakosság totális ellenőrzés alatt élt. Számos állam a béke létrejötte után is folytatta a totális ellenőrzést a lakosság felett: ezek lettek a totális rendszerek. Az atomveszély miatt a háború más eszközökkel, a nemzetközi terrorizmus formájában folytatódott. A terrort az ellenterror követte, miután a kormányok is totális eszközöket építettek be a terrorizmus elleni harcba. Az első és a második világháború áldozatait 10, illetve 59 millióra becsülik. A 20. század második felében 100-130 millióan estek áldozatul az állami és nem állami szervezett erőszaknak. Zömében polgári lakosok, akiket a saját kormányuk megbízásából öltek meg, „békeidőben".

„Az ENSZ-et és a világot meglepetésként érték, legalábbis eleinte, a kilencvenes évek népirtásai" - emlékszik vissza Adam LeBor háborús tudósító, aki húsz éve követi a legnagyobb etnikai tisztogatások (népirtások) útvonalát a Balkánon, Ruandában, Szudánban. Ami a nyolcvanas években a terror/ellenterror stratégiájával indult (Gyilkos mezők. Hetek, 2011. november 25.), egyenesen az új évezred népirtásaihoz vezetett.

A terror/ellenterror nevében már a hetvenes, nyolcvanas években teljes falvakat pusztítottak el. Egy-egy akciónak több száz áldozata volt (például Közép-Amerikában), de az erőszaknak még voltak korlátai, mert - elvileg - volt célja: az ellenterror a terrorszervezetektől akarta elszakítani a lakosságot. A terrorrendszer ugyanis kormányváltó vagy szeparatista szándékkal a hatalomra tört. Az ellenterror oldalán a paradigmaváltás akkor következett be, amikor egy-egy kormány már magától a terrorszervezetet támogató vagy azt passzívan eltűrő lakosságtól kívánt megszabadulni. Ezt a fordulatot azzal a képes hasonlattal indokolták, hogy a terrorista a hal, a lakosság a víz, így ki kell önteni a vizet ahhoz, hogy elkapjuk a halat. A piszkos munkát rendszerint nem a - még többnyire a diktatúrákban is - törvényes kereteken belül működő hadseregre és rendőrségre bízták, hanem a minden törvény felett álló halálosztagokra, illetve félkatonai szervezetekre. Az algériai háború során kifejlesztett terrorizmusellenes háromszereplős modellt - rendfenntartó erők (rendőrség/hadsereg), halálosztagok, félkatonai szervezetek - mind használták az utóbbi évtizedek népirtásai során.

Mészárlás a gyarmatokon

LeBor szerint „Milosevics kiürítette a börtönöket", köztörvényes bűnözőkből képezte ki a mindenre elszánt szerb félkatonai egységeket (milíciákat). Szudánban Omar al-Basír elnök titkosszolgálata indította útnak a Dzsandzsavid (jelentése: 'lovon ülő ördögök') milíciáit. Mind a két országban szeparatizmussal és terrorizmussal vádolták a nem kívánt vallási/etnikai csoportokat.

Ruanda 1959-ben vált független állammá Belgiumtól. A függetlenség kikiáltásával a többségben élő hutuk azonnal nekiestek a kisebbségben élő tutsziknak: 1959 és 1973 között a becslések szerint 200 ezer tutszi halt meg pogromszerű támadások következtében, és 1 millióan menekültek Ruandából a szomszédos országokba, Tanzániába és Ugandába. A menekült tutszik (a „lázadók") fegyvert ragadtak, és folyamatos terrorakciókat szerveztek Ruanda területén, hogy gyengítsék a központi hatalmat. Katonai fölényüknek köszönhetően 1994-ben meg is szerezték a hatalmat Ruandában. Előtte azonban 1994 tavaszán a hutu politikai elit - érezve a vesztét - általános népirtást rendezett. Három hónap alatt 800 ezer halott: ez lett a történelem legrövidebb és leghatékonyabb népirtása, annak ellenére, hogy egyenként, többnyire primitív mezőgazdasági szerszámokkal ölték meg a tutszikat.

A népirtás végrehajtói, az Interahamwe-milíciák pontos listával rendelkeztek a tutszikról a népesség-nyilvántartások alapján, amelyben mindenkinél szerepelt az „etnikai" hovatartozás. Valójában a hutuk és a tutszik eredetileg nem etnikai csoportok voltak. Elnevezésük foglalkozást takart: a hu­tu mezőgazdaságból élő paraszt volt, a tutszi pedig állattenyesztő, kereskedő. A gyarmatosítás során alakultak át merev etnikai csoportokká, főleg a hovatartozást rögzítő személyi igazolvány bevezetése révén.

Patrick de Saint-Exupéry, a párizsi Le Figaro tényfeltáró újságírója szerint a franciák képezték ki a hadsereget és az Interahamwe vezetőit a terrorizmus elleni harcra (hivatalosan a kintről érkező tutszik támadásainak visszaverésére), ugyanakkor éppen ez a fajta kiképzés játszott végül szerepet abban, hogy ilyen kevés túlélője maradt a népirtásnak (a lakosság alig 10-15 százaléka). Kiderült az is, hogy a franciák által kifejlesztett katonai koordinátarendszert alkalmazták az ország felosztására az Interahamwe- ('együtt harcoló') egységek között, illetve a túlélők lokalizálására. A győztes tutszi hadseregről sem lehet azt mondani, hogy elmaradott lett volna. Vezetőjük, Paul Kagame a legjobb amerikai katonai akadémián, a Fort Braggon tanult, képzett egységei is hasonló korszerű módszereket alkalmaztak hutuellenes akciók megszervezésére.

Szerbia és Szudán képviseletében Milosevics és al-Basír éveken keresztül ült a nemzetközi tárgyalóasztálnál, ahol - LeBor szavaival élve - „folyamatosan azt bizonygatták a nemzetközi közösség előtt, hogy ők éppen azokat a rémtetteket igyekeznek most leállítani, amelyeknek a végrehajtására a saját kormányuk adott parancsot". Ez a fajta kettősség arra emlékeztet, ahogy az Oszmán Birodalom (török) tisztségviselői tárgyaltak a fennhatóságuk alatt élő keresztények helyzetéről az európai nagyhatalmakkal a 19. század második felétől kezdve az örmények ellen 1915 és 1917 között elkövetett népirtásig (A totális háborútól a totális államig. Hetek, 2011. november 11.).

Ruandában a kormányoldalon álló hutu politikusok folyamatosan tárgyaltak a disszidens tutszikkal, miközben már zajlottak a népirtás előkészületei, sőt átfogó békemegállapodásokat írattak alá velük. Az ENSZ Ruandában állomásozó békefenntartó erőinek vezetője, a kanadai Dallaire tábornok írásos engedélyt kért Kofi Annantól, aki ebben az időben az ENSZ békefenntartó hadműveleteinek vezetője volt, hogy az ENSZ-csapatok megakadályozhassák a népirtást. Dallaire egy „Jean-Pierre" fedőnevű informátortól, aki az Interahamwe egyik vezetője volt, egy részletes listát kapott arról, hogy hol rejtették el az országban azokat a fegyvereket (többnyire bozótvágó késeket), amelyeket a terv szerint a népirtás kezdetén szét kellett osztani a hutu férfiak között. Dallaire a tervezett népirtás minden részletéről tájékoztatta a feletteseit, több héttel a népirtás kezdete előtt. Kofi Annan nem adta meg az engedélyt. A későbbi ENSZ-főtitkár nem értette, hogy Dallaire hogy bízhatott meg egyetlen informátorban, és a beszámolóját egyszerűen nem tudta elhinni.

Kivágott etnikumok
A definíció szerint etnikai tisztogatásról akkor beszélhetünk, amikor célzott terrort alkalmaznak (például tudatosan szervezett „spontán" pogromokkal, vérfürdőkkel), miután mérnöki precizitással megtervezték, miként lehet megakadályozni, hogy a nem kívánt - faji, etnikai, vallási, politikai alapon meghatározott - csoport tagjai menekülésbe fogjanak, és átkeljenek egy nemzetközi határon, hogy ilyen módon különváljanak a kiszemelt közösségből. Az etnikai tisztogatás fogalma széles skálán mozog: célzott adminisztratív, gazdasági, jogi jellegű intézkedések is kiválthatják egy nem kívánt csoport kivándorlását, menekülését. Az utolsó lépcsőfok a csoport tagjainak fizikai megsemmisítése.

A népirtás (genocídium) alapvetően ugyanazt a jelenséget takarja, mint az etnikai tisztogatás, csak éppen minősített nemzetközi jogi kategóriaként jogi következményekkel jár. A nemzetközi jog alapján a népirtást „minden eszközzel" (külső katonai beavatkozással is) le kell állítani, és felelőseit nemzetközi bíróságok elé kell állítani. A népirtás fogalmát egy 1948-as ENSZ-egyezmény határozta meg Rafael Lenkin zsidó származású lengyel jogásznak a két világháború között megjelent publikációi alapján. Lenkin a genocídium szót a görög genosz (nép) és a latin caedere (vágni, ölni) szavakból vonta össze. Elsősorban az örmény népirtást, illetve más keresztény kisebbségek lemészárolását tanulmányozta az Oszmán Birodalomban (a mai Szíria és Libanon területén). Lenkin olyan nemzetközi jogi megoldáson dolgozott, amely ilyen esetekben kötelezővé tenné a nemzetközi beavatkozást egy állam belügyeibe. Az egyezmény tervezetét azonban csak közvetlenül a náci hatalomátvétel után sikerült beterjesztetnie a Nemzetek Szövetsége (az ENSZ elődje) elé, ahol az új német kormány delegációja elérte, hogy a tervezet megbukjon. 1944-ben végül magának Lenkinnek is népirtás elől kellett elmenekülnie Lengyelországból.

Az 1948-as egyezményben rögzített meghatározás alapján népirtásnak minősül egyrészt egy csoport tagjainak szervezett meggyilkolása és a csoporton belüli születések korlátozására irányuló intézkedések, illetve a gyermekek erőszakos kiemelése a csoporthoz tartozó családokból. Ugyanígy népirtásnak minősül a csoport életfeltételeinek szándékos ellehetetlenítése is jogi és/vagy gazdasági intézkedésekkel (például a Sztálin rendeletei által előidézett ukrán éhínség).

Annak ellenére, hogy az 1948-as egyezmény szerzői a genocídium fogalmát eredeti szándékuk szerint tág értelemben határozták meg, az ENSZ és a nagyhatalmak a második világháború óta egyre inkább leszűkítették a fogalom használatát. Az ENSZ mindössze három hivatalos népirtást ismer el: az örmények kiirtását, a holokausztot és a ruandai népirtást. A balkáni és szudáni „népirtások" felelősei nem az 1948-as egyezmény alapján kerültek nemzetközi bíróság elé, hanem a hágai nemzetközi büntető jogi rendszer alapján (emberiesség elleni bűncselekmény miatt), jóllehet egy 2006-os döntésében a hágai nemzetközi magánjogi bíróság Srebrenica esetében megállapította a genocídium bűntettének elkövetését.

„Adjunk nekik Vietnamot"

Az antiterrorizmushoz hasonlóan maga a terrorizmus is jelentősen átalakult a nyolcvanas évek során. A legújabb kori terrorizmus szintén az etnikai/vallási tisztogatás eszközévé vált. A paradigmaváltás megértéséhez érdemes visszaidézni a hetvenes évek hangulatát a nyugati világban, főleg Vietnam elvesztése után. A jövőkép nem volt valami fényes: úgy tűnt, hogy a nyugati világ vesztésre áll, miközben a dominóelv alapján megállíthatatlanul terjednek a szovjet típusú totális rendszerek. A pesszimistábbak szemében előbb-utóbb kikerülhetetlennek látszottt egy végső nukleáris összecsapás a Kelet és a Nyugat között, mivel a két ideológiai rendszer nem volt összebékíthető egymással. A kevésbé pesszimisták - Willy Brandt és társai - számára a békés egymás mellett élés volt a cél. A legkevésbé pesszimisták (pacifisták, harmadik utas baloldaliak stb.) úgy vélték, hogy lassan, de biztosan sikerül elfogadtatni a szovjet rendszer „másságát" a Nyugattal, a kommunizmus pedig fokozatosan felzárkózik a Nyugathoz, valamiféle sajátos „gulyáskommunizmus" formájában.

Az evangéliumi keresztények általában a legjobban a harmadik utas változattól tartottak, attól, hogy a politikai vezetőik a béke oltárán esetleg feláldoznak egy-két alapvető szabadságjogot annak érdekében, hogy a két tábor álláspontja közelebb kerüljön egymáshoz. Ha őszintén visszagondolunk, optimista változat valójában nem létezett, illetve volt, de az akkori progresszív gondolkodók számára is őrültségnek tűnt.

Élt a Szovjetunióban egy zseniális történész, Andrej Amalrik, aki egész felnőttkorát úgy töltötte, hogy minden egyes tudományos publikációjáért „jutalmul" néhány évet a Gulágon töltött. A hetvenes évek végén sikerült disszidálnia Nyugatra, ahol 1980-ben egy furcsa közúti balesetben halt meg. 1970-ben vélhetően 50 ezer példányban jelent meg szamizdatkönyve, melynek címe: Túléli-e a Szovjetunió 1984-et? Ebben a könyvben Amalrik a Szovjetunió összeomlását jövendölte meg belátható időn belül, mert - mint harcostársa és egyben angoltanára, Natan Saranszkij A demokrácia védelmében című művében kiemeli - „egyetlen olyan állam sem állhat fenn korlátlan ideig, amelyik energiájának ilyen nagy részét kénytelen arra fordítani, hogy fizikailag és lelkileg uralma alatt tartsa sok millió alattvalóját". Amalrik feledhetetlen képpel írta le ezt az állapotot: „Egy katonának állandóan az ellenségre kell szegeznie a puskáját. Karjai kezdenek elfáradni, míg végül kibírhatatlanul elnehezülnek. Kimerültségében végül leengedi fegyverét, és így foglya megmenekül" - idézi Saranszkij Amalrik vízióját a Szovjetunió akkor elképzelhetetlennek tűnő bukásáról. 1984-ben a Gulágon az egyik KGB-s kihallgatótiszt ezt vágta Saranszkij fejéhez: „Látja, Amalrik meghalt, a Szovjetunió pedig még mindig áll." A fordulat néhány évvel később mégis bekövetkezett.

Amalrik elkerülhetetlennek tartotta a konfrontációt a „kék szemű" (szláv) és „barna szemű" (török) népek között egy általános gazdasági válság színfalai mögött. Vázlatos művéből kiindulva két francia szerző továbbfejlesztette az elméleteit, nekik szokták (tévesen) tulajdonítani a Szovjetunió összeomlásának előrejelzését. Az inkább „ballib" irányzathoz tartozó szociológusnak, Emmanuel Toddnak A végső bukás című, 1976-ban megjelent könyvében a Szovjetunió hamisított demográfiai és gazdasági statisztikáiból (többek között az általa becsült reális öngyilkossági, válási, alkoholizmusrátákból és a valós termelési adatokból) kihámozva a tényeket sikerült reális képet festenie egy gazdasági és társadalmi összeomlás szélén álló birodalomról.

1978-ban jelent meg az erősen jobboldali orosz arisztokrata származású Hélène Carrère d'Encausse könyve, A szétrobbantott birodalom, amelyben a szerző a muzulmán és nem muzulmán lakosságok természetes szaporulata közötti különbségek alapján legfeljebb nyolcvan évet ad az „orosz" birodalomnak.

1977-ben Zbigniew Brzezinski, Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója létrehozta a Nemzetiségek Munkacsoportját, hogy kiderítsék, hogyan lehetne titkosszolgálati eszközökkel fellazítani a Szovjetunió területén élő muzulmán lakosságot. Hamarosan meg is született a terv: ha a Szovjet­unió megtámadna egy szomszédos muzulmán országot, akkor talán sikerül őket szembefordítani a saját kormányukkal. 1979-ben a Szovjetunió elfoglalta Afganisztánt, hogy a Moszkva-barát afgán kormányt megvédjék egy szovjetellenes támadástól. Húsz év múlva derült csak ki, hogy ez nem puszta szovjet propagandafogás volt. 1998-ban Brzezinski a Le Nouvel Observateur című francia lapban megjelent interjúban kénytelen volt elismerni, hogy a szovjetek a CIA által felállított csapdába sétáltak bele, mivel már 1979 júliusában elkezdték pénzzel és fegyverrel támogatni a kommunistaellenes mudzsahid csoportokat azzal a szándékkal, hogy „erősen növeljük annak valószínűségét, hogy a szovjetek beavatkoznak." A szovjetek 1979. december végén lépték át a határt, aznap Brzezinski így írt Carternek: „Lehetőség nyílt arra, hogy a szovjeteknek felkínáljunk egy Vietnamot."

1981-ben a Reagan-adminisztráció Richard Pipes történész végzettségű kremlinológust bízta meg a Nemzetiségek Munkacsoportjának vezetésével. Akkor már teljesen egyértelmű volt, hogy a csoport az iszlám dzsihádot tartja a legígéretesebb eszmerendszernek a kommunizmus elleni harcban. Pipes egyértelműen fogalmazott a Szovjetunió területén élő muzulmán lakossággal kapcsolatosan: „A felszín alatt [...] olyan ellenszev, sőt helyenként akár gyűlölet lappang, amely bármelyik pillanatban népirtáshoz vezető őrjöngéssé alakulhatna át, ha csak egy pillanatra is gyengülne az orosz hatóságok szorítása." Természetesen nem lenne helyes (némi európai előítéletességgel) utólag úgy elképzelni ezt a korszakot, hogy a dzsihád egy-két dilettáns szakértő, illetve egy-két „buta amerikai politikus" műve lett volna. A munkacsoport tagjai nem pártpolitikai alapon kerültek oda, hiszen amerikai elitegyetemeken tanító csúcsértelmiségiekből, tapasztalt titkosszolgálati vezetőkből, az iszlám szakértőiből, nagy tudású kremlinológusokból állt. Ezek az emberek humanisták voltak, illetve annak gondolták magukat, mindössze annyi történt, hogy úgy döntöttek, egy jó ügy érdekében akár totális eszközökkel is készek felvenni a harcot.

Szabadságharcos terroristák

A dzsihád tudatos felelevenítése a közös ellenséggel szemben már akkor sem volt teljesen új keletű gondolat. Állítólag az ötvenes években Egyiptomban, Nasszer alatt, a Muszlim Testvériséget is finanszírozta a CIA. Az egykori Perzsiában a kommunista párttal szemben szintén folyamatosan finanszírozták a konzervatív vallási vezetőket. 1979-ben a száműzetésben élő Komeini ajatollah Franciaországból indította el az iráni forradalmat, és onnan tért vissza átvenni a hatalmat. Ekkoriban úgy tűnt a nyugati döntéshozók számára, hogy Komeini a vallási konzervativizmusával a legkevésbé rossz alternatíva, mivel képes távol tartani a kommunistákat a hatalomtól.

Eqbal Ahmed pakisztáni újságíró egyik cikkében felidézett egy 1985-ben történt találkozót, amikor Ronald Reagan elnök afganisztáni tálib vezetők egy csoportját fogadta a Fehér Házban. A megbeszélés végén Reagan a turbános mudzsahid delegáció tagjait a sajtónak így mutatta be: „Ezek az úriemberek Amerika alapító atyáinak a morális megfelelői a saját országukban."

A Reagan-korszak eleve új korszakot nyitott az amerikai külpolitikában. A „rolling-back" (az ellenség visszaszorítása), illetve a „constructive engagement" (az építő jellegű beavatkozás) felváltotta az addigi „containment" (az ellenség feltartóztatása) politikáját. Háttértámogatásként a baráti kormányok rendfenntartó szervei terrorizmus elleni kiképzést kaptak. Az amerikai hadsereg által működtetett Fort Bragg-ban például félkatonai szervezetek (halálosztagok) működtetését és „fejlett kihallgatási technikákat" (értsd: kínzást) tanulhattak. A központot az amerikai sajtóban időnként a „gyilkosok iskolájaként" is emlegetik. Az „építő jellegű beavatkozás" keretében az ellenséges kormányokkal szemben igye­keztek a helyi „ellenállást" és a „szabadságharcot" megerősíteni. Háttértámogatást nyújtottak olyan terrorszervezeteknek, amelyek kommunista befolyás alatt álló kormányok ellen harcoltak gerilla-, illetve terroreszközökkel. Ilyenek voltak a salvadori „kontrák" (75 ezer áldozat, az amerikai adófizetők 19 millió dollárjából), az Angolában harcoló UNITA (500 ezer áldozat, 15 millió dollár adópénz), a Mozambikban harcoló RENAMO (800 ezer áldozat, ez utóbbit a dél-afrikai titokszolgálat finanszírozta) és az afganisztáni mudzsahidek (1 millió 800 ezer áldozat, 500 millió dollár adópénz). A Cyclone fedőnevű CIA-művelet keretében 1985 és 1992 között 12 500 iszlamista harcos részesült kiképzésben - ez volt akkoriban a CIA legnagyobb operatív akciója. Az UNITA és a RENAMO támogatását az amerikai közvélemény, a kongresszus és a külügyminisztérium széles körben ellenezte, így Reagan később visszavonta ezek támogatását.

Az afgán mudzsahidek megerősítését viszont folytatták. Világszerte toboroztak muzulmán harcosokat, először a közeli szovjet köztársaságokból, aztán egyre messzebbről. Az ideológiai háttér is megvolt hozzá: globális dzsihádot hirdettek a hitetlenek ellen, hogy minél többen jelentkezzenek. Még az Egyesült Államokban is megengedték a nyilvános toborzást. A legnagyobb ilyen toborzóközpont az al-Faroukh-mecset volt Brooklynban, ahonnan az önkénteseket egy közeli menekülttáboron belül működő központba, az al-Kifah kiképzőközpontba vitték.

Az afganisztáni háborúban 1982 és 1992 között összesen 35 ezer külföldi mudzsahidet képeztek ki 40 nemzetiségből. Még 1995-ben is működtek kiképzőtáborok a CIA támogatásával, mert az afgán háború végezetével több ezer további harcost képeztek ki az új háborúkba: a csecsen konfliktusba, a boszniai és koszovói háborúkba, továbbá zavargások, puccsok szervezésére Üzbegisztánba, Azerbajdzsánba és Tadzsi­kisztánba. Oszama bin Laden vezetésével az al-Kaida jelentős szerepet játszott a külföldi muzulmán harcosok toborzásában, akik szintén anyagi támogatást kaptak a CIA-tól. Ugyanakkor a szeptember 11-ei összeesküvés-elméletek állításaival szemben nincsen bizonyíték arra, hogy Bin Laden valaha is közvetlenül a CIA-nak dolgozott volna. Soha nem volt ügynök, de bizonyos ügyekben nyilvánvalóan együttműködtek. Például amikor Bill Clinton elnöksége alatt a bosnyák hadsereg vesztésre állt, Bin Ladenék azonnal több ezer mudzsahid katonát bocsátottak a bosnyák kormány rendelkezésére. Szállításukhoz az amerikai kormány repülőgépeket biztosított, és fegyverekkel látta el a harcosokat. Bin Laden nemzetbiztonsági jellemzésében állítólag éveken keresztül az állt, hogy „teljesen megbízható". 1998-ban egy pakisztáni újságíró szerint az al-Kaida - amely egyébként soha nem volt nyugati értelemben vett szervezet, inkább egyfajta informális nemzetközi kapcsolatrendszer - 22 országban rendelkezett toborzósejtekkel.

A folytatás ismeretes. Egyes források szerint az 1998-as kelet-afrikai kettős merénylet (két amerikai nagykövetség ellen a tanzániai Dar es-Salaamban és a kenyai Nairobiban) értelmi szerzője Ali Abdul Szaúd Mohammed egyiptomi származású kettős ügynök volt. Mohammed tolmácsként érkezett az Egyesült Államokba, ahol Ajman az-Zavahirinek, az Iszlám Dzsihád „emírjének" toborzókörútján segített a mecsetekben. (A szintén egyiptomi születésű Zavahiri később Oszama bin Laden jobbkeze, majd pedig utódja lett az al-Kaidában.) Mohammed közben a CIA-nak is dolgozott, éveken keresztül oktatott a Ford Bragg támaszponton a Közel-Keletről (!), valamint végig az egyik legfontosabb összekötő volt az afgán mudzsahidek és a CIA között. (2002-ben elfogták, azóta Pakisztánban őrzik szigorúan a világtól elzárva, de tárgyalása azóta sem volt még.)

Egy másik különös CIA-összekötő Gulbuddin Hekmatjar, aki az afgán háború során több tízmillió dollárt kapott a CIA-tól. Mudzsahidparancsnokból a kilencvenes években Afganisztán miniszterelnöke lett, majd amikor 2001 után fordult a kocka, a tálibok oldalán harcolt tovább. Hekmatjar egyben a világ egyik legnagyobb heroinforgalmazója. A közép-amerikai kontráktól leste el azt, hogyan kell a háborút kábítószerüzletből finanszírozni. Az afganisztáni háború alatt az ország herointermelése szinte a nulláról a világ első helyére került.

Az afgán háború befejezésével a külföldi zsoldosok („az afgán arabok") sorsa összefonódott a terrorizmus későbbi történetével. Afgán veteránok robbantották ki a csecsen háborúkat, valamint számos kisebb fegyveres konfliktust is a volt Szovjetunió területén. Az állandó erőszak egyik célja az, hogy az orosz nemzetiségűek elhagyják az ázsiai köztársaságokat. Egy szemtanú szerint, akit Csecsenföldön elraboltak, és éveken keresztül rabszolgaként tartottak, azt fogvatartói mindig „kereszténynek" szólították, miközben az oroszokról is úgy beszéltek, hogy a „keresztények". Az oroszok tömeges kivándorlása Közép-Ázsiából olyan méreteket ölt, hogy az felveti az etnikai/vallási tisztogatás gyanúját. (Folytatjuk.)