Keresztények a népirtások ellen

43. rész

A háború az emberiség történelmében mindig szabályozott folyamat volt, a legprimitívebb törzseknél is. A háborúkat mindig konkrét célokért vívták, általában területszerzésért vagy azért, hogy egy bizonyos terület fölött megőrizzék az ellenőrzést. A vesztes törzzsel, városállammal, birodalommal, királysággal a győztes az adott szokásjog szerint bánt: rabszolgasorsra juttatták, speciális adókra kötelezték, vezetőjük hűbéri esküt tett. Totális háborúkat csak a felvilágosodás utáni modern világban vívtak, és ezek pusztító „melléktermékei” lettek a 20. század szégyenfoltjai: a modern terrorizmus, a népirtások és etnikai tisztogatások.

Az ellenség teljes fizikai megsemmisítése önmagában ismeretlen fogalom volt, habár az ókorban, a középkorban előfordult hasonló próbálkozás (a peloponnészoszi háború vagy a 17. század elején a harmincéves háború során). A francia forradalom, a napóleoni háborúk, az amerikai polgárháború már olyan háborúk voltak, ahol a területszerzés, a geopolitikai megfontolások háttérbe szorultak, és előtérbe kerültek az ideológiai ellentétek. Bonaparte tábornok rendszerváltoztató szándékkal általános háborút indított el a Német-római Birodalom ellen, azzal a céllal, hogy a politikai rendszerüket megváltoztassa a Francia Köztársaság mintájára. Az amerikai polgárháború kitörésében döntő szerepet játszott a Dél és az Észak közötti ellentét a rabszolgaság megítélésében.

Az ideológiai háborúnak rendszerváltoztató jellege miatt az ellenséges rendszer megváltoztatása, megsemmisítése a célja, emiatt a háború együtt jár a gazdasági, humán-, technikai erőforrások korábban példa nélküli, teljes körű felhasználásával. Ebben az élethalálharcban érvényüket vesztik a háborús szokásjogban létező etikai korlátok. A korlátoktól való szabadulás, az erőforrások teljes felhasználása vezetett a „totális háborúhoz".

A totális háború prototípusa az első világháború, mely egyben ideológiai háború is volt. Az általános katonai mozgósítás előfeltételeként a 20. század elején Európában mindenütt bevezették az állami népesség-nyilvántartást, állami kézbe került az anyakönyvezés, ami érthető, hiszen központilag ellenőrzött adatkezelés nélkül nem is lehetne általános mozgósításról beszélni. Ebben a háborúban alkalmazták először az erőforrások totális mozgósítását, így a civil ipar átalakult hadiiparrá, és a nők álltak munkába a fronton harcoló férfiak helyett. Megszűnt a különbség a frontvonal és a hátország között: a férfiak a fronton harcoltak, miközben zajlott a hátország folyamatos mobilizálása is, hol a propaganda eszközeivel, hol hatósági fellépéssel. A totális háború magával vonta a lakosság teljes ellenőrzését: a rossz hírektől mentes, cenzúrázott tömegmédia tartotta a lelket mind a fronton mobilizált katonákban, mind a hátországban mobilizált lakosságban.

Mire a levelek lehullanak...

A szövetséges országok (Franciaország, Egyesült Királyság, később az Egyesült Államok) egyértelműen rendszerváltoztató céllal indultak neki a háborúnak: a deklarált háborús cél az osztrák és német birodalmak megsemmisítése volt, hogy az uralmuk alatt lévő népek, nemzetek szabadságban (értsd: demokráciában, köztársaságban) élhessenek. Történelmi érdekesség, hogy a szövetségesek az orosz forradalom kitöréséig szövetségben álltak a cári Oroszországgal. A szövetségeseket közös geopolitikai érdekek kötötték az orosz cárhoz, a legyengült orosz birodalomban nem láttak fenyegetést a világbékére nézve, az agresszív porosz militarizmust viszont fenyegetésként élték meg. Emiatt úgy gondolták, ha sikerül megtörni Németországot, és igazságos határok mentén - a nemzetek önrendelkezési joga alapján - átrendezni Európa politikai térképét, akkor beköszönt a világbéke.

Franciaországban a kormányzati propaganda úgy kommunikálta a háborút, hogy ha megnyerik, az lesz a világ utolsó háborúja. Bár a területszerzés is szerepet játszott a háborút elindító okok között (az 1871-ben elcsatolt Elzász-Lotaringia visszaszerzése), de a hivatalos indoklás különbözött az addigi területszerzési háborúktól: az indok az elcsatolt területen élő volt francia állampolgárok joga, hogy abban az országban élhessenek, ahol szeretnének. Az elcsatolt tartományok lakossága inkább franciának, mint németnek érezte magát, még akkor is, ha német dialektust beszéltek, és inkább éltek volna egy demokratikus köztársaságban, mint elnyomás alatt.

A propaganda hatására a háborúba induló katonák „Der des Der"-nek nevezték el az új háborút. A kifejezés egyben szójáték is: jelenti „az utolsó háborút" is, de jól tükrözi a katonák határtalan optimizmusát is, mivel teljes meggyőződésük volt, hogy jó ügyért harcolnak: a világbékéért. Ráadásul a katonai szakértők villámgyors háborút ígértek. „Az utolsó háborúban" végül legalább 10 millióan estek el. Franciaország 39 milliós lakosságából 8 millió férfit hívtak be (ez volt az első teljes és általános mozgósítás), közülük 1,4 millió ember veszítette életét a konfliktus során, és 3,5 millió sebesült meg. A győztesek azonban elérték az eredetileg kitűzött háborús célt: Németországban, Ausztriában, Közép-Európában, a Balkánon új köztársaságok sora született. Igaz, hamar kiderült, hogy az új államok rövid életűek lesznek, valamint az is, hogy létezik rosszabb a porosz királyság militarizmusánál is.

A modern totális háborút igazoló ideológiákban mintha vissza-visszacsengenének a múltból a szent háború egyháztanának egyes elemei. A „szent háború" eredetileg a jeruzsálemi szent helyek védelmezését jelentette, az „igaz háború" indoklása pedig az volt, hogy ezáltal ki lehet terjeszteni másokra az általunk felsőbbrendűnek vélt ideológiai rendszert, illetve megvédhetjük saját rendszerünket a külső támadásoktól.

A katolikus egyházjog szempontjából a szent háború tanát egyetlen hajszál választja el az inkvizícióétól: míg a szent háborúban a külső ellenség legyőzése a cél, az inkvizíció célja a belső ellenség fizikai megváltoztatása vagy megsemmisítése. A cél a saját tábor egyben tartása: úgy vélték, hogy a zsidók és a protestánsok a belső egységet fenyegetik. A francia királyságban például a zsidók megtűrt személyek voltak, nem rendelkeztek állampolgársággal, jogilag a státuszuk az idegenekével volt egyenlő, a protestánsok pedig közel száz éven keresztül nem rendelkeztek semmilyen jogi státusszal, mivel hivatalosan nem létezett protestáns vallás (lásd korábbi írásunkat: Vér vagy föld. Hetek, 2010. június 4.).

A 20. század elején a totális háború során az inkvizíció mintájára hozták meg a „belső tábor" egységének biztosítására szolgáló intézkedéseket: az első világháború alatt még a szövetséges demokráciákban is kemény kézzel léptek fel a másképp gondolkodókkal szemben, és ennek érdekében felfüggesztették a jogállami intézményeket is. Az első világháború alatt létesítettek például először internálótáborokat, ahol egyrészről összegyűjtötték az ellenséges szimpátiával gyanúsítható külföldi állampolgárokat, az állítólagos besúgókat és egyéb, rendezetlen idegenrendészeti státusszal bíró külföldi állampolgárokat, illetve mindenkit, akiről kiderült, hogy ellenzi a háborút.

Ekkor jelent meg először a francia hivatalos közlönyben a koncentrációs (vagyis gyűjtő) tábor kifejezés („camp de concentration") mint átmeneti jellegű adminisztratív intézkedés, a hadiállapot miatt bekövetkezett szükségállapotra hivatkozva. Ilyen módon először tartottak fogva tömegesen embereket egy adminisztratív döntés alapján, bírósági eljárás és hivatalos vádemelés nélkül: ehhez elég volt egy kritikus megjegyzés vagy egy rosszindulatú feljelentés. Franciaország területén a becslések szerint 70 ezer civilt tartottak fogva, az Egyesült Királyságban 47 ezret, köztük sok közép-európai zsidó bevándorlót, akik hivatalosan az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgárai voltak. Németországban összesen 300 internálótábor volt, ahol milliós nagyságrendben tartottak fogva embereket különféle okokból: hadifoglyokat, ellenséges állampolgárságú, rendezetlen idegenrendészeti státusszal bíró egyéneket, köztük több tízezer keleti zsidót, akik korában a cári Oroszországból menekültek Németországba. Az elfoglalt területek lakosságából több százezer embert küldtek munkatáborokba. A totális háborúban megváltozott a polgári lakosság iránt a háborús szokásjog által megfogalmazott minimális elvárás: először jelentek meg Európában tömeges mértékben a polgári lakosság ellen elkövetett értelmetlen atrocitások: a visszavonuló német hadsereg például céltalan kegyetlenkedésbe, öldöklésbe kezdett a polgári lakosság ellen, aminek már semmi köze nem volt a hagyományos hadviseléshez. Csak Franciaországban 200 ezer polgári lakos veszítette életét ilyen cselekmények során.

Lelkiismereti szolgálatmegtagadók

A konvencionális háborúkban ismeretlen volt az általános mozgósítás. Franciaországban a napóleoni háborúk óta egyre több férfit hívtak be katonai szolgálatra, de a besorozott férfiaknak lehetőségük volt adó ellenében elkerülni a harcmezőt. Az általános mozgósítással szemben viszont semmilyen lehetőség nem maradt a lelkiismereti okokból fakadó fegyvermegtagadásra. A besorozott pacifistákat legjobb esetben internálótáborokba küldték, vagy rögtönzött katonai ítélettel akár halálra is ítélhették. Németországban minden fegyvermegtagadó férfit halálra ítéltek. Tízezrekben mérhető azok száma, akik lelkiismereti okokból menekültek el az első világháború általános mozgósítása elől. A keresz­tények közül ilyenek voltak az anabaptisták, a mennoniták és a kvékerek; a Bibliához kötődő nem keresztény irányzatokhoz tartozók közül pedig a legtöbben Jehova tanúi és hetednapi adventisták voltak.

A 16. században keletkezett és az alapító Menno Simons nevéről ismertté vált mennoniták története különösen érdekes, mert nagyszámú közösségeik épp a Franciaország és Németország között vitatott Elzász-Lotaringiában és más dél-németországi tartományokban éltek. A több ezer fős közösségek vezetőik biztatására egy emberként hagyták maguk mögött a régi Európát, és tartottak az új világ felé, ahol külön megállapodást kötöttek a kiszemelt lakhely hatóságaival, hogy ne kelljen katonai szolgálatot teljesíteniük.

Az első megállapodást Pennsylvania állammal kötötték 1876-ban, ahol először nyílt lehetősége alternatív szolgálatot teljesíteni a katonai szolgálatot megtagadóknak. Amikor az Egyesület Államokban 1917-ben elkezdték behívni a férfiakat, és már nem lehetett ilyen megállapodást kötni, inkább továbbvándoroltak Kanadába, a latin-amerikai országokba, de az elveiket nem adták fel. Amikor kitört az első világháború, a Franciaországban maradt mennoniták a többségi társadalomba sikeresen beilleszkedett állampolgárok voltak. Így amikor megérkezett a behívó, már késő volt, legjobb esetben az internálótábor, legrosszabb esetben az azonnali kivégzés várta volna őket, így hát a bevonulás mellett döntöttek. A protestánsok és az evangéliumi keresztények elsöprő többsége is így döntött, ami az akkori körülményeket tekintve teljesen érthető volt. A köztársaság helyreállítása óta (1871-ben) a protestáns egyházakkal és egyéb evangéliumi irányzatú csoportokkal szemben megszűnt az állami diszkrimináció, ezzel párhuzamosan nőtt a protestánsok (evangéliumiak) társadalmi elfogadottsága. 1881-től az egyetemes és ingyenes tankötelezettség bevezetésével megnyílt előttük a tanulás lehetősége is. Az első világháborúba behívott fiatal nemzedék volt az első, amely az állami iskolák padjaiban nőtt fel, ahol a protestáns és zsidó gyermekek végre úgy érezhették, hogy egyenlő bánásmódban részesülnek. Jóllehet az állami iskolákban világnézetileg valóban semleges volt az oktatás, ám távol sem volt ideológiamentes: a fiatalokat többek között tudatosan arra nevelték, hogy elkerülhetetlen egy utolsó háború Németországgal, ha boldogan szeretnék leélni az életüket. Ez a korosztály lett a Nagy Háború nagy vesztese: Franciaországban a 26 év alatti katonák egynegyede életét vesztette a háborúban.

Amikor a háború elején kialakított egységkormányban a protestáns Gaston Doumergue lett a külügyminiszter, a protestáns keresztények először érezték azt, hogy ők is teljes jogú állampolgárok az országban. A katolikusok is támogatták a háborút, annak ellenére is, hogy a pápát inkább németpártinak tartották. A katolikusok harca a köztársasággal szemben majdnem száz évig, 1789-től 1871-ig tartott. Belefáradtak a küzdelembe, és mivel a harmadik köztársaság nem volt már annyira vallásellenes, mind elődjei, megbékültek vele. Nem volt tehát csoda, hogy mind a katolikus, mind a protestáns szószékekről olyan prédikációk hangoztak el, amelyek a háborút jó ügynek állították be.

A túloldalon sem volt nehéz jó ügynek feltüntetni a háborút, ott is mind a protestáns, mind a katolikus egyház szószékeiről elhangzottak a legitimista hatalomról szóló teológiai fejtegetések (miszerint a hatalom Istentől jön, nem az emberekből, emiatt a monarchiák rendszere a szemükben felsőbbrendű volt a demokráciákénál). És a szakértők mindkét oldalon rövid háborút ígértek, könnyű győzelemmel. De a győzelem mind a győztesek, mind a vesztesek számára nagyon keserű volt. A francia és német protestánsok ezután döntötték el, hogy újból kapcsolatot építenek egymással.

Mindkét országban volt azonban egy kicsiny embercsoport, amely a háború idején bátran szembeszállt a kormányzati propagandával: a kommunisták. A második világháborúban a francia kommunisták ugyanolyan elszántan folytattak fegyveres harcot a német megszállókkal szemben, mint amilyen makacsul megtagadták a fegyverviselést az elsőben. Az eredmény: a francia társadalomban, ha nem is sokan vallották magukat kommunistának, mégiscsak úgy érezték, hogy a kommunizmus morálisan felsőbbrendű a kereszténységnél.

Az első világháború utáni évtizedekben a szociológiai felmérések szerint a franciák tömegesen fordultak el az egyházaktól, és tettek magukévá egy Isten nélküli világképet, és ez a tendencia a második világháború után is folytatódott. Az új nemzedékeknek könnyebb volt az első világháborúban fegyvermegtagadó kommunistákra felnézni, mint a templomba járó apákra, akik hagyták magukat a vágóhídra vezetni. És könnyebb volt a második világháborúban harcoló kommunistákra felnézni, mint az apákra, akik passzívan hagyták, hogy a szomszédjukat a krematóriumba vigyék - pedig a protestánsok is nagyon aktívan voltak az ellenállásban. A kommunizmus morális felsőbbrendűsége iránt érzett bűvöletnek, csodálatnak csak az 1956-os budapesti forradalom leverése vetett véget, amikor sokan ráeszméltek, hogy mégsem sikerült kikerülni szüleik, nagyszüleik sorsát: ekkor már ők is úgy érezték, hogy kiüresedett az ügy, amelynek korábban az életüket szentelték.

Totális háború másképp

Nem véletlen, hogy az első totális háború nyomában megszületett az első totalitárius rendszer: a Szovjetunió a kezdetektől az összeomlásig fenntartotta a hadiállapotot a kapitalista világgal szemben. Ha úgy tetszik, a totális háborúban tapasztalt átmeneti szükségállapot állandósult a totalitárius rendszerben. A totalitárius rendszer egyfajta totális háborúban él egy külső ellenséggel szemben, amely fölött totális győzelmet szeretne aratni, rendszerváltoztató szándékkal. Ugyanúgy, mint amikor Németország rendkívüli helyzetére hivatkozva szavazták meg Hitlernek 1933-ban a teljhatalmat.

Ma Észak-Korea technikailag há­borúban áll Dél-Koreával, immár 60 éve. Ha megszűnne a mesterségesen fenntartott feszültség, totalitárius rendszerük elveszítené létjogosultságát, így aztán semmiképpen nem köthetnek békét Dél-Koreával, és ezért újabb és újabb határ menti incidensekkel folyamatosan fenntartják a feszültséget a két ország között. A totalitárius rendszerek a totális háborúk mintájára kezelik a „hátországot": a belső ellenség legyőzése indokolja a lakosság terrorizálását és teljes közreműködését a belső ellenség kiszorítása érdekében. A totalitárius rendszereknek éppúgy szükségük van belső, mint külső ellenségre. A belső ellenség lehet a kulák, a kommunista vagy a zsidó, vagy éppen a hithű keresztény.

A második világháború után a Szovjetuniónak határozatlan időre el kellett halasztania a kapitalista világgal szembeni végső konfrontációjának dátumát, hiszen az atomfegyver miatt lehetetlennek tűnt egy újabb totalitárius háború megnyerése. A Szovjetuniónak eszméi kiterjesztéséhez új technikákat kellett kifejlesztenie: a Kominform szakértői levonták a forradalmakból, a totális háborúkból és a totalitárius társadalom működéséből a leglényegesebb tanulságokat, hogy folytatni lehessen a terjeszkedést, de immár nyílt katonai konfrontáció nélkül. Az eredmény a nemzetközi terrorizmus. (Folytatjuk.)