Megsemmisítésre ítélve

Keresztényüldözések története (32. rész)

A Lenin vezette 1917. novemberi bolsevik forradalom győzelme után drámai fordulat játszódott le a hatalmas orosz birodalom egyházpolitikájában. Az államhatalom, amely addig a legfőbb támasza és bőkezű támogatója volt az ortodox államegyháznak, hirtelen a legfőbb ellenségévé vált. A bolsevik rendszer nemcsak kíméletlenül kifosztotta, kirabolta az egyházakat, hanem megkísérelte a teljes fizikai felszámolásukat is. Az ekkor kiformálódó szovjet egyházpolitika szolgált mintául 1945 után Kelet-Európa szovjet uralom alá került országaiban, így Magyarországon is, az ellentmondást nem tűrően bevezetett kommunista egyházpolitika számára.

A cári Oroszország 1917 előtt a megcsontosodott változatlanság és a sokféle elnyomatottság birodalma volt. II. Miklós cár és támogatói a legmerevebben ragaszkodtak a despotizmus rendszeréhez, amelyben az állam kirekesztette alattvalóit a politikai jogokból, a szólásszabadságból, sajtószabadságból, vallásszabadságból, és nem működhetett parlament. Súlyos gazdasági elnyomás volt az osztályrésze a munkásoknak és parasztoknak, etnikai elnyomás nehezedett a soknemzetiségű ország nem orosz ajkú népeire és vallási üldöztetéseket kellett elszenvedniük a nem pravoszláv egyházi közösségeknek.

A cárizmus legfőbb támogatója az ortodox (pravoszláv) egyház volt, amely szintén a merev változtathatatlanság mellett kötelezte el magát. Az egyház a legteljesebb mértékben összefonódott az állammal, sőt annak szolgai módon alá is rendelődött. Ezt elsősorban a Nagy Péter cár által még 1721-ben létrehozott legfelsőbb egyházirányítási szerv, a Szent Szinódus biztosította, melynek vezetőjét a mindenkori uralkodó nevezte ki. Jellemző, hogy a bolsevik forradalom előtt negyed századon át a Szent Szinódus élén ugyanaz a szélsőséges konzervativizmusáról elhíresült Pobedonoszcev állt, aki a cár egyik fő tanácsadójaként a politikában is a változatlanság legfőbb őre volt.

1917-re az ortodox egyháztól hatalmas tömegek fordultak el Oroszország-szerte, aminek számos oka volt. Az egyre növekvő számú ipari munkásság körében egyre nagyobb mértékben terjedt a vallásellenes marxista ideológia. Az erősödő orosz polgárság jelentős rétegeire az ortodox egyház minden politikai változást mereven elutasító magatartása hatott taszítólag. A birodalom többmilliós zsidó lakosságát is maga ellen fordította a hivatalos egyház, mivel erősen áthatotta a zsidógyűlölet, és szorosan összefonódott az antiszemitizmust tettekre váltó szélsőjobboldali szervezetekkel. A birodalom nyugati és déli, zsidók lakta részein rendszeresen pogromokra induló szélsőjobboldali Fekete Százak rohamcsapatai élén gyakran ortodox papok vonultak, templomi zászlókkal és ortodox énekeket zengve. Sokakat az ortodox papság körében elharapódzott erkölcsi romlottsága idegenített el.

Milliókat fordított szembe a hivatalos egyházzal annak felismerése, hogy a pravoszlávia által képviselt rituális kereszténység mélységesen szemben áll az alapvető bibliai igazságokkal. A csaknem120 milliós ortodox népességgel szemben 10 millió körülire becsülték az úgynevezett szekták tagjainak létszámát. Közöttük jelentős arányban voltak azoknak a keresztény irányzatoknak a hívei, mint például a baptisták, akik kifejezetten bibliai hitgyakorlatuk miatt részesültek megbélyegzésben az államegyház részéről. Volt olyan kiváló gondolkodó, mint például a világhírű regényeket író Lev Tolsztoj, aki szintén nyíltan szakított az ortodox egyházzal, amely aztán ki is közösítette őt.

Magán az ortodox egyházon belül is nagy volt az elégedetlenség, elsősorban az alsópapság körében. Ez a réteg volt a forradalmi mozgalmak, a narodnyikok és szociáldemokraták egyik fontos bázisa. Innen érkezett a bolsevik mozgalomba például az a tanulmányait félbehagyó grúz papnövendék is, Joszif Dzsugasvili, aki Sztálin néven vált majd a Szovjetunió rettegett diktátorává.

A cári rendszert 1917 tavaszán felváltó polgári demokratikus kormány az év nyarán rendeletet bocsátott ki a lelkiismereti szabadságról. Megszüntették az ortodoxia államvallásjellegét, és kimondták minden vallásfelekezet egyenlőségét. Mindenki számára biztosították a szabad vallásgyakorlatot.

Az állam és egyház szétválasztásának megfelelően lehetővé tették, hogy az ortodox egyház visszaállítsa a patriarchátus rendszerét, azaz az orosz egyházat ismét a zsinat által megválasztott pátriárka irányítsa.

Vallásszabadság bolsevik módra

A bolsevik forradalom napjaiban 1917. november 18-án megtartott pátriárkaválasztáson a zsinat által megnevezett jelöltek közül egy vak szerzetes húzta ki Oroszország új főpapjának nevét. A pátriárkai tisztséget az akkor még kevéssé ismert, ötvenkét éves Vaszilíj Bellavin nyerte el, egyházi nevén Tyihon, aki az év nyarán lett moszkvai metropolita.

Az új egyházi vezetés először tekintélyi alapon igyekezett kialakítani kapcsolatát a bolsevikokkal. Az erőviszonyok teljes félreismerését mutatta, hogy Tyihon a hatalomátvételük előtti napokban bűnbánati imára szólította fel a bolsevikokat, akik azonban a legcsekélyebb jelét sem mutatták annak, hogy megbánták volna addigi erőszakos, gyilkos tetteiket.

Sőt ezt követően szabadult csak el igazán a féktelen terror és erőszak. Már a bolsevik hatalomátvételt követő órákban a cárok híres rezidenciájául szolgáló Cárszkoje Szeló templomában a vöröskatonák agyonlőtték a helyi papot.

A francia jakobinus diktatúra mintájára 1917. november 22-én felállították a forradalmi törvényszékeket, amelyek fontos szerepet játszottak az egyházak elleni küzdelemben. E testületeknek - az előírások szerint - alapvetően a bírák „forradalmi lelkiismeretének parancsa" alapján kellett eljárnia, és csak másodlagos jelentősége volt a törvények szövegének.

A bolsevik kormány december 4-én kimondta az egyházi földbirtokok államosítását, amivel működésük egyik legfőbb anyagi alapjától fosztották meg az egyházakat. Az ortodox egyház például elvesztette több millió hold földjét, több mint ezer kolostorát, 77 ezer templomát és egyéb imahelyét.

A következő csapást az egyházi oktatásra mérték. 1917 de­cemberében minden egyházi iskolát állami felügyelet alá helyeztek. Az ortodoxia, amelynek 37528 elemi iskolájában a forradalom évében mintegy 2 millió gyereket tanítottak, ezzel elveszítette teljes oktatási hálózatát. Államosították a 4 teológiai főiskolájukat, az 57 szemináriumukat és a 185 középiskolájukat is. 1918 januárjában az egész ország valamennyi hitoktatóját elbocsátották állásából, majd február 18-án a hitoktatásnak minden formáját, még a fakultatívat is betiltották az iskolákban. Megkezdődött az élesen keresztényellenes oktatás. A tanrendbe mindenütt beiktatták a kötelező ateizmus­órákat.

Megindult a kifejezetten vallási célokat szolgáló egyházi épületek állami tulajdonba vétele. A bolsevik kormány Moszkvába költözése után 1918 elején biztonsági okokra hivatkozva bezárták a Kremlben működő templomokat és kolostorokat, hatalmas vagyonuk a bolsevik állam tulajdona lett. Amikor a négy oroszországi főkolostor (lavra) egyikének, a pétervárinak az államosítása során az egyik pap a kolostor kapujában megpróbálta feltartóztatni a Cseka néven  szerveződött hírhedt szovjet titkosrendőrség fegyvereseit, azok egyszerűen megölték. Országszerte büntetlenül folyt a szerzetesek, papok, főpapok gyilkolása. A kijevi metropolitát kolostorának falához állítva lőtték agyon vöröskatonák. A novgorodi vikáriust szuronnyal döfték le. A korábban zsidóellenes pogromokra uszító tobolszki püspököt vízbe fojtották. Az egyházi vezetők kivégzését többnyire feltűnő kegyetlenséggel hajtották végre, nem riadva vissza a csonkításoktól sem.

„Térjetek magatokhoz, őrültek!"

Tyihon a bolsevik kormányzat első három hónapjának súlyos terrorintézkedéseire reagálva 1918 januárjában egy kemény hangú nyilatkozatot bocsátott ki a hatalom birtokosai számára: „Térjetek magatokhoz, őrültek! Hagyjatok fel a véres leszámolásokkal, hiszen amit tesztek nemcsak kegyetlen, hanem igazán sátáni tett is, amelyért a gyehenna tüzében égtek majd az eljövendő másvilági életben. Az utódok pedig szörnyű átokkal sújtatnak az evilági, földi életben." Az ülésező országos ortodox zsinat teljes támogatásáról biztosította Tyihon drámai felhívását, és felszólította a hívőket, hogy emeljék fel szavukat az országszerte eláradt terror és erőszak ellen.

A bolsevik vezetést nem hatották meg a pátriárka és a zsinat szavai. 1918. február 5-én kibocsátották A lelkiismereti szabadságról című dekrétumot. A rendelet szövegéből mindenki megtudhatta, hogy ez az alapvető emberi szabadságjog mit is jelent bolsevik értelmezésben. A dekrétum ismételten rögzítette, hogy az ortodox intézményrendszer teljes vagyona az állam tulajdonába ment át. Állami tulajdonná nyilvánították az ingatlanok teljes felszerelését is. A rendelet kimondta az állam és az egyház teljes szétválasztását, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy miután az egyház már sem ingatlanokkal, sem ingóságokkal nem rendelkezett, az állam megszüntette mindenféle anyagi támogatását, beleértve a papok fizetését is. Így, minden szükséges anyagi feltételtől megfosztva biztosította a rendelet valamennyi hívő számára a szabad vallásgyakorlatot.

A hatóságok országszerte nagy erőkkel láttak hozzá a templomok és kolostorok bezárásához, valamint az állam tulajdonának nyilvánított nemesfém templomi tárgyak lefoglalásához és elszállításához.

Mivel Szovjet-Oroszországot elárasztották a rendszerellenes megmozdulások, és 1918 tavaszán kirobbant a polgárháború, a bolsevik kormány, a Népbiztosok Tanácsa 1918. szeptember 5-én hivatalosan is bejelentette a vörös terror bevezetését. Ez a korlátlan megtorlások rendszerének életbe léptetését jelentette. Az év végéig a Cseka hivatalos adatai szerint ellenforradalmi tevékenység vádjával 827 ortodox papot végeztek ki.

 

Tyihon pátriárka a bolsevik hatalomátvétel első évfordulója alkalmából újabb pásztorlevélben emelte fel szavát az új rendszer ellen. Mint írta: „A Krisztus iránti szeretetet nyíltan felváltottátok a gyűlölettel, s a béke helyett mesterségesen felszítottátok az osztályellentéteket... Senki sem érzi magát biztonságban... Mindenki a razziák, a rablások, a kilakoltatások, a letartóztatás, az agyonlövetés szüntelen rémületében él. Százával vadásznak védtelen emberekre, hosszú hónapokon át börtönben rohasztják, nyomozás és bírósági tárgyalás nélkül halállal büntetik őket... Szabadságot ígértetek, de az ember polgári és lelkiismereti szabadságjogainak valamennyi megnyilvánulását könyörtelenül letöritek... Hol a sajtó- és szólás­szabadság? Hol a templomi igehirdetés szabadsága?... Ünnepeljétek meg hatalomra kerülésetek évfordulóját a letartóztatottak szabadon bocsátásával, azzal, hogy befejezitek a vérontást, az erőszakot, a kisemmizést, a hit zaklatását."

 

A Tyihon által felsorolt súlyos jogsértések felszámolását azonban egyáltalán nem lehetett várni, hiszen azok éppen a rendszer lényegéből fakadtak. A bolsevik egyházpolitika meghatározó jelentőségű irányítói valamennyien a könyörtelen terror és az egyházakkal való teljes leszámolás hívei voltak.

Lenin, a forradalom első számú vezetője átvette Marx tanítását arról, hogy „a vallás a nép ópiuma", amelytől meg kell szabadítani az embereket. Ezt hirdette már 1905-ben megjelent Szocializmus és vallás című írásában, majd hozzátette: „A vallás a szellemi elnyomás egyik fajtája... A mai öntudatos munkás megvetéssel taszítja el magától a vallásos előítéleteket, a papoknak és a burzsoá álszenteknek engedi át a mennyországot, és itt a földön igyekszik jobb életet kivívni... A mai proletariátus a szocializmus mellé áll, amely a tudomány segítségével harcol a vallásos köd ellen, és megszabadítja a munkásokat a földöntúli életbe vetett hittől... Mi azt követeljük, hogy a vallás legyen magánügy az állam szempontjából, de semmiképpen sem tekinthetjük a vallást magánügynek pártunk szempontjából." Lenin a hatalom megragadása után a papsággal szembeni kíméletlen fellépést támogatta. 1920-ban például nagyszerű tervnek nevezte azt az elgondolást, hogy a polgárháború során a vöröskatonák akasszanak fel az előrenyomulásuk során útjukba kerülő minden papot, kulákot és földesurat, és minden megölt személyért kapjanak meghatározott vérdíjat. Ugyanakkor azt is javasolta, hogy ezeknek az ártatlan áldozatoknak a meggyilkolását fogják rá a helyi „zöldekre", azaz a bolsevikellenes partizánokra.

Trockij, aki a forradalom második emberének számított, nyíltan hirdette a megfélemlítés és a terror szükségességét. A kommunizmus és a terror című, 1920-ban kiadott brossúrájában kifejtette: „A megfélemlítés a kül- és belpolitika egyaránt óriási erejű fegyvere. A háború és a forradalom egyaránt megfélemlítésen alapul. Egy győztes háború a legyőzött hadseregnek rendszerint csupán elenyésző részét pusztítja el, a többséget megfélemlíti, akaratát megtöri. Így működik a forradalom is: egyeseket elpusztít, ezreket megfélemlít." Elveit könyörtelen szigorral váltotta tettekre. Az áldozatok száma viszont sokszorosan meghaladta a brossúrában előirányzottakat. Mint a szovjet Vörös Hadsereg megszervezője és a vörös terror egyik fő irányítója, hírhedt páncélvonatáról százszámra küldte a javaslatokat, utasításokat és parancsokat arra vonatkozóan, hogy miként számoljanak le a régi rend fő tartóoszlopának tekintett egyházi réteg képviselőivel.

Hasonló radikalizmust képviselt már ekkor is az egyre nagyobb hatalmat szerző Sztálin és a bolsevik vezetők többsége.

A megfélemlítés, gyilkos terror és anyagi kifosztás mellett 1918-tól átfogó ideológiai háborút is indítottak az egyházak ellen. A lelkiismereti szabadságról kiadott 1918. február 5-ei dekrétum politikai szempontból rendkívül negatívan bélyegzett meg minden vallást, melyeket „az elnyomó osztályok dolgozó osztályok feletti uralma eszközének" minősített. A Lenin aktív közreműködésével készült határozat célként jelölte meg az egyházi hierarchia és a papi réteg felszámolását. A bolsevik párt 1918 tavaszán tartott VIII. kongresszusán meghirdették az egyház teljes elhalásának programját, amelyet minden eszközzel igyekeztek elősegíteni.

1920-ra azonban egyértelművé vált, hogy az egyházak felszámolása távolról sem halad olyan mértékben, mint amit a bolsevikok előirányoztak, főként a vallásos lakosság jelentős ellenállása miatt.

Éhínségek és kincsek

Éppen ekkor, 1921-ben emberemlékezet óta nem tapasztalt mértékű éhínség tört ki Szovjet-Oroszország hatalmas területein. Korabeli adatok harminchét millióra becsülték az éhezők számát. Közülük 1922 tavaszára már több millióan haltak éhen. A csapás egyik oka az ország nagy részét sújtó hatalmas aszály volt. A másik fő ok azonban a bolsevikok katasztrofális hatású agrárpolitikája, az általuk bevezetett hadikommunizmus rendszere volt, amely még megfelelő időjárási körülmények között is lehetetlenné tette az ország élelmiszer-ellátását. A bolsevik propaganda egy ideig igyekezett elhallgatni az éhínség tényét, amely számukra óriási belpolitikai kudarcot jelentett. Végül maga Lenin kényszerült arra, hogy 1921. július 12-én egy drámai felhívásban szólítsa fel adakozásra az ország lakóit az éhezők megsegítésére. A bolsevikok fogcsikorgatva kénytelenek voltak ahhoz is hozzájárulni, hogy egy országos társadalmi bizottság alakuljon POMGOL néven a segélygyűjtés megszervezésére. Ennek tagjait a segélyakciók lebonyolításában nagy tapasztalattal és fontos nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező orvosok, agrárszakemberek, baptista és tolsztojánus aktivisták és más tekintélyes polgári személyiségek alkották. A szervezet hamarosan jelentős eredményeket tudott felmutatni. Ugyanakkor az ortodox egyház is bekapcsolódott az adománygyűjtésbe, sőt Tyihon pátriárka hivatalos hozzájárulását adta ahhoz, hogy minden ortodox templomból - melyeket általában rendkívül fényűző pompával díszítettek - begyűjtsenek minden olyan nemesfém és egyéb értéktárgyat, amelyek nem voltak kifejezetten a liturgikus szertartások kellékei. Ez a felajánlás szinte felbecsülhetetlen értékű adomány összegyűjtését jelenthette volna az éhezők számára.

 

A bolsevik vezetés szemei előtt egy óriási politikai vereség fenyegető körvonalai kezdtek kibontakozni. Világosan látták, hogy az adott helyzetben az emberek jelentős része a bolsevikokat tekinti milliók éhínségbe taszítójának, miközben az ortodox egyház az éhező lakosság megmentőjeként jelenhet meg, hatalmas erkölcsi tőkét és népszerűséget szerezve a magának.

 

Ebben a veszedelmes helyzetben a bolsevik vezetők, elsősor­ban Trockij, illetve Lenin irányításával egy nagyszabású tervet dolgoztak ki arra, hogy az éhínséget és az egyházi kincsek begyűjtését hogyan tudják saját politikai céljaik érdekében felhasználni, többek között az egyházak anyagi tönkretételére és erkölcsi lejáratására, valamint vezetőik letartóztatására, sőt kivégzésére.

1922 tavaszán indították meg az akciót. Rendeletet bocsátottak ki, amely az állami hatóságok feladatává tette valamennyi egyházi értéktárgy haladéktalan begyűjtését. Ebbe hangsúlyosan beleértették a liturgiában használt tárgyakat is. Jól tudták ugyanis, hogy ezek átadásához az ortodox papság nem fog hozzájárulni, hiszen egyházi előírások miatt ezt nem is tehette. A propagandában azonban ez kiváló lehetőséget nyújtott számukra ahhoz, hogy a papságot úgy állítsák be, mint akiknek fontosabbak a vallási ceremóniákhoz szükséges nemesfém tárgyak, mint az éhhalál szélén álló emberek megmentése. Ugyanakkor az éhínséget vissza nem térő alkalomnak tekintették a hatalmas egyházi kincsállomány begyűjtéséhez, amelyre más körülmények között kevés lehetőséget láttak. Miként Lenin megfogalmazta a párt csúcsvezetőinek írt levelében: „Most és csakis most, amikor az éhező településeken embereket esznek, és az utakon száz- és ezerszámra hevernek a halottak, most tudjuk végrehajtani, és ezért végre is kell hajtanunk az egyházi kincsek elvételét. Megveszekedett, kérlelhetetlen energiával, bármilyen ellenállás leverésétől sem riadva vissza."

A várt ellenállás nem is maradt el. A politikai rendőrség jelentései szerint országszerte általános volt az ellenállás a templomok kirablásával szemben nemcsak a klérus, hanem a hívők tömegei részéről is. A begyűjtés első három hónapjában 1414 véres összetűzést regisztráltak. Ezeket az akciókat a hatóságok mindenütt a papság és a lakosság megtörésére, megfélemlítésére igyekeztek felhasználni.

Megjegyzendő, hogy a véres erőszakkal begyűjtött egyházi kincseket nem az éhezők megsegítésére használták fel. Tény ugyanis, hogy a bolsevik kormány egyáltalán nem vásárolt lényegesen több élelmiszert külföldről, mint más években. A külföldön értékesített egyházi műkincsekből befolyt hatalmas összegeket elsősorban a bolsevik pártapparátus és a politikai rendőrség kiadásaira, valamint az európai országok kommunista mozgalmainak anyagi támogatására fordították.

Kirakatperek

A közvélemény alapos megdolgozását, az egyházak megroppantását szolgálták a templomi kincsek begyűjtéséhez kapcsolódó nagy egyházi kirakatperek. A koncepciós eljárások sorozatának megrendezésére Lenin 1922 márciusában adott részletes szervezési utasítást egy szupertitkosan kezelt levelében, amelyről jellemző módon még címzettjei, a párt csúcsvezetésének tagjai sem készíthettek másolatot vagy feljegyzést. E levél évtizedeken át ismeretlen maradt. Így tarthatta magát sokáig az a nézet, hogy a koncepciós perek csak Sztálin diktatúrájában kezdődtek. Pedig tény, hogy a törvénytelen pereket Lenin tette a szovjet politikai gyakorlat tudatosan alkalmazott, szerves részévé.

A nevezetes utasítás kiadására a Moszkvától északra fekvő textilipari központban, Sujában lezajlott véres incidens alkalmából került sor. E városban a templomi értéktárgyak elkobzására egy géppuskákkal felszerelt katonai egységet vezényeltek ki. A hívek megkísérelték feltartóztatni őket, és az összecsapás során négy fegyvertelen civil meghalt, tíz megsebesült. A katonai egység azonban nem folytatta az akciót, a templom kifosztását, hanem visszavonult, és további parancsért folyamodott feletteseihez.

Az ügy végül a legfelső politikai vezetés elé került. Lenin a következőket rendelte el: „Küldjék el Sujába az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság egyik legenergikusabb, leg­intelligensebb és legrátermettebb tagját... aki adja át a Politikai Bizottság egyik tagjának szóbeli utasításait. Ezek az utasítások tartalmazzák, hogy Sujában le kell tartóztatni a helyi papság, a helyi középosztály és burzsoázia lehető legtöbb képviselőjét - legalább harminc-negyven személyt - ha felmerül a gyanú, hogy közvetve vagy közvetlenül részt vettek az erőszakos ellenállásban... Mihelyt ez megtörtént, emberünk térjen vissza Moszkvába, és tegyen jelentést... E jelentés alapján a Politikai Bizottság adjon részletes utasítást az igazságügyi hatóságoknak - ugyancsak szóban -, hogy az éhezők megsegítését ellenző sujai lázadók bírósági tárgyalását a lehető leggyorsabban folytassák le, és nagyon sokat végezzenek ki közülük... Lehetőség szerint nemcsak ebben a városban, hanem Moszkvában és sok más egyházi központban is... Annál jobb, minél több reakciós burzsoát és reakciós papot sikerül az ügy kapcsán kivégeznünk."

A mintául beállított sujai per koncepciós jellegét világosan mutatja, hogy Lenin úgy adta meg a letartóztatandó és kivégzendő személyek számát, hogy az ügyet még ki sem vizsgálták. Jellemző módon arra is hangsúlyt fektetett, hogy a perrel kapcsolatos lényegi utasítások mindig szóban hangozzanak el, hogy az eljárás törvénytelenségének ne maradhasson bizonyítéka.

A párt első számú vezetőjének instrukciói alapján 1922 folyamán számos egyházi koncepciós perre került sor. Közülük kiemelkedik a Moszkvában megrendezett úgynevezett 54-ek pere. Itt is, mint az év folyamán megrendezett számos más hasonló eljárásban a párt csúcsszerve a Politikai Bizottság döntött a meghozandó halálos ítéletek számáról. Ezt követően az adott forradalmi törvényszék feladata többnyire csak az volt, hogy eldöntse, kik is legyenek a kivégzendő személyek. A moszkvai perben végső döntésként hét papot és egy nőt lőttek agyon. Megjegyzendő, hogy az egyik papot tévedésből végezték ki, mivel összekeverték névrokonával.

A szentpétervári perben 86 személy ellen hoztak ítéletet. A négy kivégzett között volt Venyjamin, a város metropolitája is. (Folytatjuk.)