Tüzet hoztak

A 19. század végén úgy tûnt, hogy a kereszténység kulturális-történelmi okokból védett, ám társadalmi szempontból egyre hatástalanabb és jelentéktelenebb vallási irányzattá válik. A kor jelszava a haladás volt, amelyet – amint azt sorozatunk elõzõ részeiben röviden áttekintettük – egyre inkább Istentõl független célként értelmeztek: a természettudományokban az evolúciós szemlélet, a filozófiában Marx, Nietzsche és követõik radikális tanításai, a teológiában a bibliakritika képviselõi egyaránt azt állították, hogy az emberiség személyes és társadalmi szintû kiteljesedéséhez túl kell lépni „a hit korlátain”. A tradicionális kereszténység nem találta a választ az új kihívásokra: a ráció erõsödõ hullámával szemben a katolikus egyház a bezárkózást választotta (1870-ben hirdették ki a pápai csalhatatlanság dogmáját), míg a protestáns felekezetek többsége a világi irányzatokkal való kiegyezést kereste, többnyire a bibliai igazságok rovására. Ebben a válság­idõszakban robbant be váratlanul a 20. század hajnalán a pünkösdi ébredés, amelyet tudósok, teológusok és újságírók részérõl azonnal heves támadások értek. A pünkösdi prédiká­torokat és gyülekezeteket már az Egyesült Államokban is érték fizikai támadások – elsõsorban rasszista szervezetek részérõl –, és a jelenség a mozgalom világméretûvé válása során másutt még pusztítóbb méreteket öltött.

A 19. századi szentség- és gyógyítómozgalmak nyo­mában – napra pon­tosan a 20. századdal – beköszöntött a pünkösdi ébredés. 1901. január 1-jén Charles Parham, egy metodista prédikátor bibliaisko­lájában Topekában, Kansas államban leszállt a Szent Szellem, és az egyik hallgató, Agnes Ozman elkezdett nyelveken szólni.
A jelenség maga nem volt ismeretlen. Már az előző évszázad harmincas éveiben az angliai irvingiták között, majd Amerikában is szórványosan megnyilvánult, és a hívőket megosztotta a tekintetben, hogy Istentől van-e, vagy sem. A vezetők túlnyomó többsége sietett nemleges választ adni. Ennek oka az volt, hogy bár már a wesleyánus ébredés óta használták a Szent Szellem-keresztség fogalmát (Akik megrázták Angliát. Hetek, 2011. július 1.), ahhoz más megtapasztalásokat kötöttek – elsősorban a radikális megszentelődést, később pedig különböző fizikai megnyilvánulásokat is. Parham volt az első, aki a nyelveken szólást jelölte meg a Szent Szellem-keresztség azonnali bizonyítékaként.
Azonban a pünkösdi megtapasztalás nem Parham táborából, hanem egy fekete tanítványa, William Seymour szolgálata révén indult világhódító útjára. Ő volt az Azusa utcai misszió vezetője Los Angelesben, ahol a hívők sokasága nyert Szent Szellem-keresztséget.

A megújulás kritikusai

Az első pünkösdi hívőket boldoggá tette az újonnan talált megtapasztalás, és biztosak voltak abban, hogy élményük ereje az egész egyház számára megújulást és áldást hoz majd. A pünkösdi vezetők szó szerint értelmezték a bibliai kijelentést, miszerint az utolsó napokban a Szellem hatalmas módon kiárad, amelyet jelek fognak követni. Úgy vélték, minden józan gondolkodású és eleven szellemű hívő felismeri majd, hogy az újra megjelent karizmatikus megnyilvánulások ma is érvényesek.
Ez az egyszerű és naiv optimizmus azonban hamarosan szertefoszlott, mert a mozgalom csakhamar keserű ellenállásba ütközött. A metodista, baptista vagy presbiteriánus egyházukba visszatérő, immár pünkösdi hívőket kizárták abból a közösségből, amelyet szerettek. Nem maradt más választásuk: új felekezeteket kellett alapítaniuk, hogy legyen saját otthonuk, ahol szabadon tisztelhetik Istent. Az első ötven év történetére elutasítás és üldözés nyomta rá bélyegét.
Egyénileg a pünkösdi hívők számára különösen fájdalmas volt az, ahogyan gyakran sértő módon száműzték őket a társadalomból. A gyerekeket „szent hempergőknek” csúfolták az iskolában, szüleik társaságát pedig a nagyobb közösség kerülte. A pünkösdiek zömmel a „világtól való elválasztottság” árát látták ebben, és örömmel vállalták, csak hogy megőrizzék és terjesszék hitüket.
1906 után, az első két nemzedék alatt sok kritika irányult a mozgalom ellen. Lehet, hogy a legtöbb kritikus őszintén beszélt, csak éppen ismeretek híján képtelenek voltak megérteni a mozgalom lényegét. Mások viszont nem válogatva az eszközökben, tisztességtelen módon, keserűen támadtak. A Ku-Klux-Klan, az alkoholtilalom és a gazdasági válság éveiben a tolerancia erénye szinte teljesen feledésbe merült.
Ám, ahogy ilyenkor általában történni szokott, a méltánytalan kritika önpusztítónak bizonyult, a pünkösdizmus ügyét pedig végső soron előmozdította. Minél vadabb volt a támadás, annál inkább nőtt a kíváncsiság is, hogy mi is történik valójában a pünkösdiek között. A kritikusok többsége elkövette azt a nagy hibát, hogy az egész mozgalmat néhány rossz példa alapján ítélte meg, ahelyett, hogy a pünkösdi kereszténység meghatározó vonulata alapján mondtak volna véleményt, amelynek szellemisége, erkölcse és istentiszteleti módja feddhetetlen volt. Valószínű, hogy a legkíméletlenebb kritikusok semmit sem tudtak a mozgalom mértékadó példáiról, és teljesen félreértették a pünkösdi hívők által terjeszteni kívánt szellemiséget.
Vinson Synan történész szerint a 20. századi Amerikában meghatározott sablont követve változott a pünkösdi hívők és környezetük viszonya: kezdetben üldözték őket, ezt tolerancia követte, majd elfogadták, végül pedig támogatták a mozgalmat. Üldözésük széles skálán, változatos módszerekkel történt, és az amerikai egyháztörténelemben az összes keresztény csoport közül nekik jutott ki a legtöbb belőle.

Sajtótámadások és a Ku-Klux-Klan
Az első bírálatok újságírók tollából származtak, akik gyakran használtak komikus és lekicsinylő kifejezéseket, miközben a teológiai hátteret nem ismertették. A Los Angeles Times riportere Nyelvek vad Bábele címmel már az első héten megkísérelte leírni az „Azusa-jelenséget”. Frank Bartleman, a mozgalom egyik vezetője, egyben krónikása így jellemezte ezeket a híradásokat: „Sok üldöztetésben volt részünk, főleg a sajtó részéről. Megszégyenítő hangnemben írtak rólunk, de ez csak annál nagyobb tömegeket vonzott hozzánk.” Hasonlóan nyilatkozott a mozgalomról az egyházi sajtó is.

William Seymour, Parham tanítványa tette világméretűvé a mozgalmat.

Bár végül az ilyen cikkek magának a sajtónak ártottak a legtöbbet, a mozgalomnak viszont ingyenes nyilvánosságot szereztek, sok ezren a sajtó beállításán keresztül ismerték meg a pünkösdizmus jelenségét. Szerencsétlen módon emberek milliói csak ebben a változatban szereztek róla tudomást.
A pünkösdi gyakorlatról szóló, legkevésbé sem tárgyilagos sajtóbeszámolók üldözést, sőt a fajgyűlölettől fűtött környékbeli csőcselék részéről erőszakos támadásokat váltottak ki. Néhány évtizedig nem ment ritkaságszámba, hogy a pásztorokat megfenyegették, megverték vagy kikergették a városból, a sátrakat felgyújtották, a nyelveken szólókat rothadt tojással és paradicsommal dobálták meg. A pünkösdi hívők által használt forrásokat és kutakat gyakran beszennyezték vagy megmérgezték. Különösen délen és a közép-nyugaton gyilkosságok is előfordultak. Az atrocitások frontvonalán a Ku-Klux-Klan egyik ága, az „Éjszakai Lovasok” álltak. A polgárháború után szerveződött csoport rendszeresen rajtaütött a pünkösdi otthonokon. Áldozataikat az erdőbe hurcolták, fához kötözve ostorral eszméletlenre verték, majd elvágták a köteleket, és távoztak. Még a harmincas években és nagyvárosokban is előfordult pünkösdi hívők korbácsolása.
Fred Bosworth a pünkösdi ébredés nyomán megújult gyógyító mozgalom egyik legismertebb vezetője volt. 1911 augusztusában meghívást fogadott el fekete pünkösdiek közötti szolgálatra, amiért kis híján az életével fizetett. A szolgálat végeztével a vonatállomáson egy huszonöt fős csoport várta, furkósbotokkal és félbetört evezőlapátokkal felszerelve. Miután szinte nyomorékká verték, Jézusra mint Gyógyítójára tekintve erőt vett, és közel húsz kilométert gyalogolt a szomszédos állomásig. Anyjának küldött levelében leírja, mekkora tisztességnek tartja, hogy részesülhetett Jézus szenvedéseiben, és hogy útközben teljes megbocsátással a szívében járt közben hóhéraiért.
A pünkösdi prédikátorok hiába fordultak volna a hatóságokhoz, egyeseket még be is börtönöztek igehirdetésük tartalma és különösen a gyógyulásért mondott imáik miatt. Utcai bandák vandál módon, büntetlenül pusztíthatták a gyülekezeti épületeket, vagy nyilvános istentiszteleteket zavarhattak meg.
A társadalom alsóbb rétegei számára a pünkösdiek több éven át „szabad prédát” jelentettek. Még 1947-ben is előfordult, hogy egy orvlövész tüzet nyitott Oral Roberts evangelistára, amikor Tulsa városában egy sátoros összejövetelen prédikált. A golyó néhány centiméterre süvített el az akkor még ismeretlen prédikátor feje mellett. A 2009-ben elhunyt Roberts később a pünkösdi-karizmatikus mozgalom egyik legnevesebb képviselőjévé vált, és neve az irányzat képviselői közül elsőként került be önálló szócikként a Britannica Encyclopaedia nagylexikonba.

Fundamentalisták a pünkösd ellen
A háborúk közül köztudottan a polgárháborúk a legvéresebbek, legkeserűbbek és legkegyetlenebbek. Ez vonatkozik képletesen a vallásos világban vívott hadviselésre is – a legkeményebb küzdelmek a legközelebbi rokonok között dúlnak, akik igazából sokkal több kérdésben vannak azonos véleményen, mint ahány elválasztja őket. Különösen igaz volt ez a pünkösdieket ért első támadásoknál: a szentség- és fundamentalista egyházak kirívóan durva ellenkezése ennek fényében érthető meg. Mivel Amerikában a pünkösdizmus a szentségmozgalom sarjhajtásaként kezdődött, és pályája során végigsöpört valamennyi szentség-felekezeten, nem meglepő, hogy éppen az ódivatú szentségközösségek voltak azok, amelyek különös keménységgel utasították el a pünkösdi hitet.
E csoport részéről leggyakrabban azzal vádolták a pünkösdieket, hogy a nyelveken szólás démoni megszállottság következménye. A kritika ezen formáját tipikusan képviseli Alma White (jobbra a képen) 1912-ben megjelent írása, a Démonok és a nyelveken szólás, amely a pünkösdi istentiszteleti gyakorlatot „természetellenesnek”, „visszataszítónak” és „a démonimádás tetőpontjának”, Seymour személyét pedig „a Sátán eszközének” nyilvánítja. Maró kritikája ellenére White férje buzgó, nyelveken szóló pünkösdi hívő lett.
A pünkösdiekkel szembeni ellenállás fő oka a szentségegyházak részéről abban keresendő, hogy ugyanazokat a társadalmi rétegeket megcélzó „piaci versenytársak” voltak. Előítéleteket általában a legnagyobbnak vélt fenyegetés, a glosszolália (nyelveken szólás) ellen fogalmazták meg, a Nazarénusok Pünkösdi Egyháza például 1919-ben törölte nevéből a „pünkösdi” szót.
Nagyjából a fenti okokkal magyarázható a fundamentalisták ellenállása is. Sokuk visszhangozta Alma White és a szentségkörökből jött más kritikusok elméleteit a „démoni megszállottságról”. Louis Bauman például 1941-ben azt írta, hogy „manapság az összes sátáni jelenség között valószínűleg a nyelvek apostoli ajándékának démonikus imitálása a legelterjedtebb”. Hozzáteszi: „A Sátán legelső csodája a kígyó nyelveken szólása volt. Úgy tűnik, ezt az eredeti csodáját ma is végzi.”
H. J. Stollee is hasonló hangot ütött meg. A pünkösdi istentiszteletet pogány afrikai és eszkimó rítusokhoz hasonlítja, s így fogalmaz: „Ez a mozgalom alattomos, mert sátáni – ez a Szentírás ítélete. Igazolja ezt mindaz a szakadás, erkölcstelenség és őrület, amely mindenütt behatolt az egyházba.”
A legfájdalmasabb csapások az evangéliumi kereszténység jól ismert és köztiszteletben álló prédikátoraitól származtak. Pedig éppen közülük sokan élen jártak a hívők buzdításában, hogy imádkozzanak pünkösd megismétlődéséért az utolsó napokban. Amikor az első pünkösdiek hirdetni kezdték, hogy a megtapasztalásuk éppen ennek a várakozásnak a beteljesedése, mégis kíméletlenül visszautasították őket. 1912-ben megjelent Hamis és igaz szentség című művében H. A. Ironside bocsátotta ki a leghírhedtebb pünkösdellenes vitairatot. Ironside, aki először az Üdvhadseregben töltött be hivatalt, később pedig a baptistáknál szolgált, a szentségegyházak perfekcionista hangnemében támadott. A pünkösdieket „förtelmes nyelveken szóló mozgalomnak” bélyegezte, akiknek „köreiben a babonaság és a fanatizmus legdurvább formáinak melegágya található meg”.
R. A. Torrey, a szentségmozgalom keswicki ágában működött híres tanító írásban és szóban egyaránt sokat tett azért, hogy felhívja az egyház figyelmét a Szent Szellem-keresztségre. A nyelveken szólást mégis „majomkodásnak” titulálta, megtiltva használatát az összejövetelein. Leghírhedtebb vádja az volt, hogy a pünkösdi mozgalom „határozottan nem Istentől van, hiszen egy szodomita alapította”. A mozgalom ellen tett legbecstelenebb kijelentés pedig talán G. Campbell Morgan szájából hangzott el, mely szerint a pünkösdizmus „a Sátán utolsó hányadéka”.
A témában az utolsó szó a tekintélyes princetoni fundamentalista teológusé, Benjamin B. Warfieldé, a szellemi ajándékok megszűnéséről szóló ágostoni elmélet nagy védőbástyájáé volt. A Perfekcionizmus és az Utánzott csodák című műveiben azt állította, hogy az egyház első időszakának lezárulásától fogva Isten egyetlen csodát sem cselekedett.
A fenti kijelentések tükrében nem meglepő, hogy a fundamentalista tábor a pünkösdi mozgalmat a leghatározottabban elvetette. Tették ezt annak ellenére, hogy legtöbb hitelvüket a pünkösdiek szinte mind elfogadták. Különösen igaz volt ez a Krisztus premillenáris (az ezeréves földi királyságát megelőző) eljöveteléről és az elragadtatásról szóló tanítások esetében.
A fundamentalisták részéről a pünkösdiek formális elutasítása 1928-ban történt meg, amikor a Fundamentalisták Világszövetsége (World Fundamentalist Association) „fanatikusoknak és Szentírás-elleneseknek” nevezte és kiközösítette őket. Később, 1944-ben Carl McIntire hasonló irányvonalat képviselt a „Keresztény Egyházak Amerikai Tanácsa” nevében, amikor a nyelveken szólást „az aposztázia egyik nagy jeleként” értékelte.
Hasonló érzületek élnek a mai napig is olyan fundamentalista központokban, mint Jerry Falwell főiskolája (Liberty Baptist College) Lynch-burgban, Virginia államban vagy a dél-karolinai Bob Jones University Greenville-ben. Falwell kijelentette, hogy egy nyelveken szólónak sem fogja megengedni, hogy gyülekezetének (Thomas Road Baptist Church) szószékéhez vagy a főiskolája területére lépjen, a Bob Jones University pedig azoknak, akiket nyelveken szóláson érnek, huszonnégy órát ad, hogy összecsomagoljanak és elhagyják az egyetemet. Több évig a hasonló irányzatú Asbury Theological Seminary sem vett fel pünkösdi hívőket hallgatói közé.
A szentség- és fundamentalista körök a pünkösdi üzenetet szinte teljes mértékben bibliaidézetek sorát felvonultató teológiai érveléssel utasították el. Bírálatukat az az őszinte, de elhibázott erőfeszítés vezette, hogy „védelmezzék a hitet” a veszélyesnek tartott hamis tanítóktól és tanoktól. Ugyanakkor a teológiai porondot elhagyva gyakran emlegettek erkölcstelenségről szóló történeteket is, illetve „tömeghisztériáról” beszéltek, amely szerintük a pünkösdi összejöveteleket jellemezte.

A freudisták vádjai
Időközben a pünkösdi mozgalom olyan pszichológusok és szociológusok figyelmét is felkeltette, akik a mozgalom feltűnését nem teológiai alapon kezdték értelmezni. Az első ilyen személyek éppoly elutasítók voltak, mint a szentség- és fundamentalista kritikusok, de ők többnyire nagyobb egyetemeken és szemináriumokon oktató professzorok voltak, akik a mozgalmat az éppen divatos elméletek – elsősorban a freudizmus – fényében interpretálták. Elterjedtekké váltak az olyan bélyegek, mint: elmebeli instabilitás, elmebetegség, „neuraszténia”, a szexualitás elfojtása, szegénység és tudatlanság, alsóbb osztálybeli viselkedésformák stb.

Charles Parham metodista prédikátor bibliaiskolájából indult el a pünkösdi ébredés.

Az első és legellenségesebb tanulmány Alexander Mackie-től származik, aki 1921-ben megjelent könyvének ezt a sokatmondó címet adta: A nyelvek ajándéka – tanulmány a kereszténység patológiai aspektusairól. Mackie szemében a nyelveken szólók valamilyen elme- vagy idegrendszeri betegség áldozatai voltak. Az akkoriban még tudományosnak tartott frenológiai elmélet alapján, amely a koponyaformából következtet a vizsgált alany jellembeli tulajdonságaira és intelligenciaszintjére – ezt a módszert fajelméletük alátámasztására a nácik is alkalmazták –, Mackie megállapítja: „A nyelveken szólók koponya- és ilyen módon elmetípusa pontosan megegyezik a bűnözőkével.” A továbbiakban azzal vádolta a pünkösdieket, hogy a „szabad szerelem” és a szexuális perverziók minden formáját bátorítják és gyakorolják. Mackie, aki történetesen presbiteriánus pásztor volt, művének záró bekezdésében az egész pünkösdi ébredés ellen szóló vádiratot fogalmazott meg: „A kereszténység már régóta várta türelmesen, hogy kiderüljön: vajon Istentől van-e a nyelveken szólás. Ez a dolog azonban a betegség, a nyomor, a kifáradás, a bűnözés származéka. Nem Istentől van.”
A legbefolyásosabb korai tanulmány A nyelveken szólás történeti és pszichológiai vizsgálata címmel 1927-ben jelent meg a Yale egyik professzora, George Bernard Cutten tollából. A hosszú történelmi áttekintés után Cutten azt a következtetést vonta le, hogy a glosszolália „elmebetegséghez kapcsolódó, pszichológiailag gerjesztett hipnotikus állapot”.
A pünkösdi megtapasztalás pszichológiai vonatkozásairól íródott későbbi könyvek már valamivel tárgyilagosabbak voltak. Bár mélyrehatóan fejtegetik a nyelveken szólás pszichológiai gyökereit és következményeit, nem tulajdonítják személyiségzavarnak a gyakorlatot. Csak a hatvanas években kezdtek napvilágot látni olyan elemzések, amelyek ebben a vonatkozásban teljes mértékben rehabilitálták a pünkösdieket. Ilyen például William W. Woodnak 1965-ben a Duke Egyetemen készült tanulmánya. A szerző feltárja, hogy a pünkösdi hit nem vezet személyiségzavarokhoz, épp ellenkezőleg, a korábban dezorientált személyiségű megtérteket hozzásegítette, hogy megtalálják helyüket, és kiegyensúlyozottakká váljanak. Wood meglepetésére kiderült, hogy a pünkösdi hit éppenséggel megoldást kínál a szocio-kulturális zavarokból és az alacsony társadalmi státuszból fakadó problémákra.
Liston Pope 1936-ban megjelent klasszikus műve, a Molnárlegények és prédikátorok és más szociológiai tanulmányok rámutatnak a legtöbb korai pünkösdi hívő alacsony társadalmi rangjára, és a pünkösdizmus eredetét és fejlődését gazdasági és társadalmi hatásokkal magyarázzák. Ezek az elemzések a pünkösdizmust a „szegény ember vallásaként” mutatják be. Hatásuk a második világháború után kezdett csak csökkenni, amikor a pünkösdi hit a társadalmi középosztályokba is behatolt, az 1960-as évektől pedig, amikor az újpünkösdi mozgalom első ízben tört át a tradicionális egyházak magasan képzett és vagyonos köreiben, végleg hitelüket vesztették.
A fenti pszichológiai és szociológiai tanulmányok bizonyos módon mégis hozzájárultak a mozgalom megértéséhez, annak ellenére, hogy a témát nem teológiai megközelítésből tárgyalták, és a pünkösdiek hitelveivel nem tudtak mit kezdeni.

Lassú enyhülés
Csak 1960 után, a karizmatikus mozgalom beköszöntével jött el annak az ideje, hogy a pünkösdiek által vallott nézeteket a kereszténység legitim kérdésként kezelje, és a Szentírás alapján komolyan mérlegre tegye. E munkák legtöbbje nem utasítja el „reflexszerűen”, hanem bevett exegetikai módszerekkel vizsgálja a pünkösdi tanokat. Általában elmondható, hogy ezek az írások tudományos igényűek, és józan megállapításokat tesznek, bár következtetéseikkel a pünkösdiek túlnyomó többsége nem ért egyet – például azért, mert a glosszoláliában nem a Szent Szellem-keresztség kezdeti bizonyítékát látják.

Oral Roberts evangelista. Orvlövész támadt rá az istentisztele­ten.

Az első ilyen művet a presbiteriánus Frederick Dale Bruner írta (A Szent Szellem teológiája: a pünkösdi megtapasztalás az Újszövetség tükrében címmel), amely mellett az anglikán James D. G. Dunn munkáját is meg kell említeni (A Szent Szellem keresztsége: A Szellem ajándékairól szóló újszövetségi tanítás újravizsgálata a mai pünkösdizmus vonatkozásában). Mindkét Újszövetség-professzor a témát részleteiben kidolgozva, kimerítő erőfeszítések árán jutott helytelen végkövetkeztetésekre.
A kialakult helyzet összességében mégis óriási előrelépést jelentett a korábbi évekhez képest. A legtöbb keresztény – ha egyáltalán véleményt alkotott a pünkösdiekről – akkor még csak a gazdasági, kulturális és pszichológiai nélkülözések összefüggésében gondolkodott róluk. Csak a mozgalom szentség- és fundamentalista körökből kikerülő kritikusai vizsgálták a pünkösdizmus bibliai felfogását és teológiai megállapításait, és ezeket azonnal és a legleplezetlenebb módon el is utasították. A főáramú egyházak nagyobb keresztény világa szinte nem is tudott a mozgalom létezéséről. A karizmák megszűnésének, illetve helyreállításának kérdése úgyszólván senkit sem foglalkoztatott – ha ezen egyházak egyikében-másikában olykor glosszolália tört ki, a jelenséget csakis az egyházi rend vonatkozásában kezelték, és nem biblikus voltuk alapján. 1970 után azonban a történelmi egyházak egymás után hajlandóságot mutattak arra, hogy a szellemi ajándékokat a modern időkben is működőképeseknek tekintve elvessék a megszűnésükről keletkezett elméletet. Addig azonban a pünkösdi prédikátoroknak és gyülekezeteknek Európában és a világ más részein súlyos üldözéseket kellett elszenvedniük. (Folytatjuk.)