A Nagy Küldetés mártírjai

A francia forradalmárok fellépésének – szándékukon és tudtukon kívül – Angliában egészen sajátságos hatása volt: sokan addig nem látott figyelemmel fordultak a bibliai próféciák felé, mert a Csatorna túloldalán bevezetett terroruralom a Jelenések könyvében olvasható nyomorúságokra emlékeztette õket. A Franciaországban eluralkodó politikai felfordulásban olyan jeleket véltek felismerni, amelyek megerõsítették számukra, hogy az idõk vége közel van. Az apokaliptikus várakozások közrejátszottak az elsõ modern kori missziók megindításában is.

Az addig zavarbaejtő részleteknek hirtelen megdöbbentően aktuális fontosságot kezdtek tulajdonítani. Úgy gondolták: az Európában korábban soha nem látott és széles körben eluralkodott istenkáromlás vajon nem arra mutat, hogy betelt a dánieli prófécia ideje? Vajon nem a tízszarvú szörnyetegen felnövekedett „kis szarv” tombolását hallani ott, aki „sokat szól a Felséges ellen, és a magasságos egek szenteit megrontja, és véli, hogy megváltoztatja az időket és törvényt”? A francia forradalom előrehaladtával a bibliatudósok egyre inkább bizonyosak lettek abban, hogy mindez – a Jelenések 13-beli hasonló leírással együtt – a szemük láttára teljesedik be. Úgy tűnt, az új, „forradalmi” naptár bevezetése és a Notre Dame katedrálisban az „Ész istennőként” tisztelt prostituált megkoronázása is aláhúzza az 1798-ban történt apokaliptikus eseményt, amikor a francia csapatok Bertier tábornok vezetésével bevonultak Rómába, kikiáltották a köztársaságot, és a pápát száműzetésbe küldték. (Az Ész terrorja. Hetek, 2011. július 8. és 15.) Ezt úgy értelmezték, mint ama „halálos sebet”, amely a pápai hegemónia végét jelzi.
A londoni Edward King és a bibliai próféciák más tanulmányozói számára mindez azt jelentette, hogy a végidőkben élnek: Krisztus az ajtó előtt áll, és a millennium hamarosan kezdetét veszi. A várakozás hosszú éjszakája majdnem teljesen véget ért.
E szédítő felfedezések hatásaként Britanniában újjáéledt a millenizmus. Felpezsdült az érdeklődés a zsidók ősi földjükre történő visszatérése felé, és megújult buzgalommal várták Krisztus második eljövetelét. A szigetországban újkori „prófétaiskolák” alakultak azzal a céllal, hogy a bibliai próféciák mélyreható tanulmányozása révén megítélhessék a végidők jeleit.
Ezek a keresztények felismerték, hogy Jézus a jelen üdvtörténeti kor lezárását ahhoz a feltételhez kötötte, miszerint minden etnikumnak hallania kell az evangéliumot. Ez a felismerés pedig arra sarkallta őket, hogy eleget tegyenek Jézus mennybemenetele előtti utolsó parancsának, a Nagy Megbízatásnak: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek.”

„Fiatalember, üljön le!”

Egyre többen Joel próféta könyvében a Szent Szellem ajándékainak kitöltetéséről szóló ígéretet is Jézus Krisztus visszajövetelének előjeleként értelmezték, és várták ennek a kitöltetésnek a megtapasztalását. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a 19. század folyamán az isteni csodák megszűnte mellett érvelő ágostoni teológia (miszerint az apostoli kort követően Isten visszavonta a földről a csodákat) mind tarthatatlanabb lett. A század közepén Európában és Amerikában is megkezdődött a Szent Szellem gyógyító kenetének első nagy kiáradása, bár a gyógyító ébredést tollal és nyelvvel Amerikában is erősen támadták, még a karizmatikus hagyományokkal rendelkező metodisták körében is.
Az angolszász világban a keresztény hit ortodox formájának a kálvinizmus számított. Ennek az eleve elrendelést mereven értelmező ága (az ún. hiperkálvinizmus) a Szent Szellem ajándékainak megszűntéről szóló ágostoni elméletet a missziós tevékenységre is kiterjesztette. A hiperkálvinizmus képviselői az evangélium hirdetésére szóló megbízást – különösen a föld véghatáráig terjedő hatókörében – az apostoli korba száműzték. Ezt illusztrálja az az eset, amikor az angliai Northamptonshire-ben William Carey (angolszász szerzők őt nevezik a modern missziós mozgalom atyjának) a Nagy Megbízatás betöltésére vonatkozó tervét a baptisták kálvini ágát képviselő egyházhatóság elé terjesztette. A testület egyik tagja így reagált: „Fiatalember, üljön le! Ha Istennek úgy tetszik, hogy megtérítse a pogányokat, akkor az ön segítsége vagy az enyém nélkül is megteszi!”
Igaz, korábbi ébredések tüzében puritán evangélisták is színre léptek, ilyen volt John Eliot, David Brainerd és Jonathan Edwards, hogy csak néhány ismert nevet említsünk. Ám a missziójuk jobbára az észak-amerikai indiánok elérésére irányult, akikkel az ottani telepesek amúgy sem kerülhették el a találkozást. George Whitefield már más kultúrák népeinél is megfordult, de – evangélista lévén – nem töltött hosszabb időt közöttük.
Azonban egyes nem kálvini hátterű csoportok már a 19. század előtt szívükön viselték a távoli tájakon történő lélekmentést is. Közülük is kitűnnek a pietista úttörők, akik már több missziós alapelvet alkalmaztak. Ilyen volt a bennszülött gyülekezetek alapításának elve vagy a lélekmentést támogató ima szerepe. A herrnhuti morva közösségben minden család missziós terhet viselt: vagy egy családtagot adott a munkára, vagy egy misszionárius anyagi ellátását biztosította. Volt, aki az evangélium szolgálatában egyenesen rabszolgának állt, hogy a sorsközösség lerombolja a társadalmi szakadékot ő maga és azok között, akikhez küldetett. A pietisták tisztában voltak azzal, hogy elkötelezett missziós munka nehezen végezhető az otthoniak elkötelezett támogatása nélkül. Mint később William Carey mondta, mielőtt elhajózott, hogy haláláig szolgálja az evangéliumot Indiában: „India egy aranybánya. Én fogok oda alászállni és ásni, de a kötelet nektek kell tartanotok.”

Keresztre feszített jezsuiták

A missziológusok nagyrészt a hiperkálvinizmus számlájára írják, hogy az átfogó protestáns kilépés másfél évszázaddal lemaradt a katolikus expanzió mögött. A 16. századtól a katolikus hit terjesztésének fő bajnokai a jezsuiták voltak, Európában az ellenreformáció, a kontinensen túl pedig – Indiában, Afrikában, Latin-Amerikában és másutt – missziós tevékenységük révén. Mindkét küldetésük teljesítésében meghatározó szerepet kaptak oktatási intézményeik.

A Loyolai Ignác által 1540-ben alapított rend első hét tagja között volt Xavér Ferenc, aki két évvel később két tamil segítőjével már India partjain tanította a halászokat a katolikus hitvallásra. Állítólag egyetlen hónap alatt tízezer indiait keresztelt meg. Tamil Nadu tartományban a jezsuiták egészen a 18. századig építettek az általa lerakott alapokra, akkor az európai vallási krízis következtében teljesen visszaszorultak, mert az 1773-ban megszüntetett rend nem küldhetett több misszionáriust, továbbá összeomlott a katolikus missziók finanszírozásának franciaországi bázisa. (1814-ben azonban VII. Pius pápa újra életre hívta a rendet.)
1549-ben Xavér Japánban is elkezdte munkáját, de az idegen befolyásoktól rendkívül elzárkózó országban a jezsuiták egy idő után kemény üldözéssel szembesültek. 1597-ben Nagaszakiban sorra keresztre feszítették őket, majd 1638-ban teljesen kiűzték az európaiakat Japánból.
Missziós stratégiájuk a legfőbb hatalmi centrum megnyerése volt, Kínában például Matteo Ricci és az őt követők egyenesen a császár megtérítését tűzték ki célul. Általában a helyi kultúrához teljes mértékben alkalmazkodva, a konfrontáció kerülésével törekedtek átformálni a helyi elit gondolkodását, ellentétben a missziókban aktív két másik renddel, a rámenősebb dominikánusokkal és franciskánusokkal.

Kannibálokkal szemben

A 19. században végül elérkezett a protestáns missziók kora. Olyan történelmi fejlemények is közrejátszottak ebben, mint az ipari forradalom, valamint egyes gyarmatosító birodalmak felemelkedése, mások bukása. A protestáns gyarmatosítás által megnyitott, addig sok esetben zárt környezet most megnyílt a misszionáriusok számára, bár volt, ahol ők jelentek meg először. Ekkoriban kezdett körvonalazódni a modern missziológia tárgyköre, olyan fontos kérdésekkel, mint az apostoli minta meghatározása, az egyházszervezet és a misszió kapcsolata, az evangélium és a világ- illetve helyi vallások viszonya, vagy a kereszténység idegen kultúrákban való megélése. A legkülönbözőbb felekezetek egymás után hozták létre missziós szervezeteiket, és bibliafordító társulatok alakultak.
Az 1810-ben megalapított első amerikai missziós társaság az egyedülálló jelölteket nem támogatta, mert úgy vélték, hogy házaspárok jobban megküzdhetnek a nehézségekkel és a szexuális kísértésekkel. A missziós területre történő utazást legalább két hónapos jegyességnek kellett megelőznie, és a társaság a párválasztásban is segítséget nyújtott: listát vezettek „misszionáriusi elhivatottsággal rendelkező, fiatal, istenfélő, képzett, edzett és jó megjelenésű” hölgyekről. A párok gyakran egy héttel a házasságkötés után már úton voltak a szolgálati területük felé. A képzésről olyan iskolák gondoskodtak, mint az 1808-ban alapított Andover Seminary és testvérintézménye, az 1837-től működő Mount Holyoke College. Az előbbiben férfiakat, utóbbiban nőket képeztek ki missziós munkára, és az Andoveren végzett ifjak gyakran a Mount Holy­oke-on kerestek élethosszig tartó társkapcsolatot. Ez olyan sikerrel működött, hogy a fiatalabb iskolát „oldalbordagyárnak” becézték; 1887-re minden ötödik amerikai misszionáriusnő innen került ki.
1820 és 1840 között közel hatszáz misszionáriust küldtek ki többek között Indiába, Burmába, Hawaira, Kínába, Sziámba, Borneóra, Ceylonba, Perzsiába, Palesztinába, Törökországba, Dél- és Nyugat-Afrikába és Brazíliába. A „Sola Scriptura” jegyében a protestáns misszionáriusok három tevékenység köré építették szolgálatukat: prédikáltak, bibliafordításokat végeztek, és iskolákat alapítottak.
A missziós éra első képviselője, William Carey (1761–1833) brit baptista missziós  buzgalma (lásd térképünkön) élete végéig lankadatlan maradt, a rendkívüli akadályoztatások ellenére is. Miután a nottinghami lelkészkonferencián elutasították a terveit, az Ézsaiás 54:2–3 alapján prédikált: „Szélesítsd ki a sátorod helyét, és hajlékidnak kárpitjait terjesszék ki; ne tiltsd meg; nyújtsd meg köteleidet, és erősítsd meg szegeidet. Mert mind jobb-, mind balkézre kiterjedsz, és magod népeket vesz örökségbe, és puszta városokat megnépesítnek.” Segítségével 1792. október 2-án megalakult a Baptista Missziós Társaság. A következő évben megkapta misszionáriusi kinevezését Bengáliába, és haladéktalanul elhajózott Indiába, ahol negyven éven át megszakítás nélkül szolgálta az evangéliumot. Teljes bibliafordításokat készített bengáli, orija, marati, hindi, asszámi és szanszkrit nyelven, továbbá 29 más nyelvű részleges fordítást. Hitt abban, hogy az Ige közvetlen szolgálata mellett más tevékenységek is az indiaiak megtérését szolgálhatják, munkatársaival az orvosi, botanikusi, tanítói, mezőgazdászi és kiadói szakmák révén is ezen fáradoztak. Sikerrel vette fel a harcot olyan embertelen helyi szokások ellen, mint amilyen az özvegyek élve elégetése volt férjük temetési szertartásának részeként, vagy a csecsemőgyilkosság és a betegek halálba segítése vagy sorsukra hagyása. Példája misszionáriusok egész sorát inspirálta, ma patinás iskolák és missziós intézetek viselik a nevét.
Az ugyancsak angol David Livingstone-t inkább felfedezőként ismerte meg a világ, pedig ő is misszionárius volt. A „fehér ember temetőjének” nevezett Fekete-Afrika több protestáns misszionárius életét követelte, mint a világ bármely más része. Az ázsiai országokhoz képest itt bizonyos késéssel indult el a munka, de a megtértek számát tekintve itt kamatozott leginkább. Egy harmadik brit neve is missziológiai fogalommá vált: a Kínai Belföldi Misszió alapítója, Hudson Taylor (1832–1905) elsőként hatolt be a kínai partvidékről az irdatlan ország belsejébe.
A leghíresebb amerikai úttörők Adoniram Judson (1788–1850) és felesége, Ann (1789–1826) voltak, akik Carey-vel kívántak dolgozni Indiában. Kongregácionalista hívőkként léptek a fedélzetre, de a hosszú hajóúton baptista meggyőződésre jutottak, és Carey munkatársa, William Ward be is merítette őket. Az indiai kereskedelmet javarészt ellenőrzése alatt tartó Brit Kelet-Indiai Társaság azonban üzletpolitikai megfontolásból tiltotta a bennszülöttek térítését – Carey-nek is meggyűlt velük a baja –, és Judsonék végül Burmában telepedtek le (ma Mianmar az ország neve). Itt Adoniram a Burma és Anglia között kipattant háborús konfliktus miatt két évig sínylődött börtönben, a borzalmas körülményeket csak úgy élte túl, hogy felesége rendszeresen megvesztegette rabtartóit. Ezekről és más viszontagságokról Ann hosszú levelekben számolt be az otthoniaknak, és valóságos rajongótáboruk alakult ki Amerikában. Mianmarban a mai napig használják Judson bibliafordítását.
Az angolszász világ első ünnepelt sztárjai, celebjei ezek az emberek voltak. Ám mellettük mások is ezrével vállalták fel a gyakran sírig tartó missziós munka nehézségeit.
John Williams (1796–1839) az elsők között szolgált a csendes-óceáni szigetvilágban, a déltengerek apostolának nevezték. 1817-ben néhány misszionárius társával Tahitin ütötte fel a főhadiszállását. 1839 novemberében egy társával ellátogatott az Új-Hebridák egyik kis szigetére, ahol a bennszülöttek husángokkal végeztek velük, majd felfalták őket. Ugyanerre a sorsra jutott James Chalmers (1840?–1901) és fiatal munkatársa, Oliver Tomkins. Chalmers 33 évig végzett missziós munkát Új-Guineában, egy felfedezőúton szenvedett mártírhalált.
A missziós elhívástudattal rendelkező fiatal hívőket azonban az ezekhez hasonló esetek sem rettentették vissza. Amikor egyiküket még otthon figyelmeztették az emberevők veszélyére, ennyit mondott: „Az ön testét egy nap leengedik majd a sírba, ahol a férgek fogják megemészteni. Ám akár férgek, akár kannibálok tápláléka lesz a test, Isten mindkettőnket előhoz új, feltámadott testben – akkor hát mi a különbség?”
A déltengeri presbiteriánus missziók úttörőjének, John Geddie-nek a szolgálati sikerét az egyik szigeten egy templomi felirat őrzi: „Amikor 1848-ban partra szállt, egy keresztény sem élt itt. Amikor 1872-ben távozott, már senki sem volt pogány.”
Az Oxfordon végzett John Coleridge Patteson (1827–1870) Melanézia anglikán püspöke volt, a csendes-óceáni szigetvilágon zajló anglikán missziókat is felügyelte. Húsz különböző helyi nyelvjárást használt folyékonyan. 1871. szeptember 21-én reggel – útban a Santa Cruz-szigetek felé – István mártírhaláláról prédikált a fedélzeten. Amikor még aznap partra léptek, a bennszülöttek bosszúból öt lándzsadöféssel végeztek vele, mert fehér kereskedők korábban öt társukat meggyilkolták. Ezrekre ragadt rá Patteson lelkesedése, amelyet a misszionáriusi hivatás iránt táplált.
Allen Gardiner kapitány (1794–1851) vezette az első tartós protestáns missziót Dél-Amerikában. Miután a brit tengerésztiszt megtelt Krisztus szeretetének és a lélekmentés szenvedélyének tüzével, egy lengyel társával a dél-afrikai zuluk között kezdett evangélizálni, de a búr háború kitörése szétszórta a munkát. Ezután Új-Guineára utazott volna, ám a holland hatóságok nem engedélyezték a szolgálatot. Ekkor a dél-amerikai kontinens csúcsán, Tűzföldön állt munkába. A bennszülöttek ott olyan elmaradott szinten éltek, hogy Darwin hiányzó láncszemnek csúfolta őket. Gardiner nem tudta megnyerni a bizalmukat. Végül hat társával éhen halt a kietlen földön, mert a félévente utánpótlást szállító hajó nem kötött ki időben. Később mások is érkeztek, akiknek töb­beket sikerült hitre vezetni a bennszülöttek közül.

Bokszerlázadás az „idegen ördögök” ellen

A protestáns misszionáriusok kulturális felsőbbrendűsége sokszor okozott zavart, esetenként katasztrófát. Utóbbira példa Marcus és Narcissa Whitman esete, akik az észak-amerikai Oregonban alapítottak missziót a Cayuse indiánok között. Whitmanék nyíltan kritizálták az indiánok olyan törzsi szokásait is, amelyek nem álltak ellentétben a Bibliával. A Cayuse indiánok számára a vallás és a családi élet nem volt szétválasztható, de amikor néhányan közülük Whitmanék házában szerettek volna részt venni az istentiszteleten, Narcissa kigúnyolta őket. Végül végeztek a „gőgös” házaspárral, és még tucatnyi más fehért is megöltek.
A legsúlyosabb szervezett támadás Kínában történt. 1899 utolsó napján Sidney Brooks 24 éves misszionáriust kínai reakciósok elrabolták, órákig kínozták, majd meggyilkolták. A kínaiak neheztelése ezzel nem csillapodott, hat hónapon belül az északi falvak lakói ezrével indultak lerombolni a kápolnákat, templomokat, árvaházakat, kórházakat és iskolákat, és öldösni kezdték a misszionáriusokat és a kínai hívőket. A bokszerlázadásnak elnevezett esemény volt a modern protestáns missziós mozgalomra mért legsúlyosabb csapás. Bár a felkelésnek sok és összetett oka volt, az agresszió mögötti legfőbb okként ma az idegenek arroganciáját nevezik meg.
Az 1840-es évektől a külföldi hatalmak egyik egyezményt a másik után kényszerítették ki Kínában. Az angolok, amerikaiak, franciák, hollandok, spanyolok, németek és a legnagyobb szeletet kihasító japánok felosztották maguk között az országot. Ráadásul az idegenek területen kívüli státuszt élveztek, így semmilyen tettért nem vonhatták felelősségre őket. Sokan nem rejtették véka alá a helybeliek iránt érzett megvetésüket, és a kínaiak szemében szent tradíciókat nyilvános nevetség tárgyává tették.
Az 1890-es évek végére mind több kínainak lett elege mindebből. A felkelők élére az Összehangolt Öklök Társasága állt, azaz a bokszerek. Eredetük ismeretlen, de ekkorra már valami misztikus aura vette körül őket. Vörös csuklószalagot és sárga selyemövet viseltek, és miközben ráolvasással és igézéssel transszerű állapotba hozták magukat, úgy hitték, az idegenek fegyverei nem ejtenek rajtuk sebet.
Propagandistáik felszították a gyűlöletet az „idegen ördögökkel” szemben. Ellenségeik „ördögi” mivoltát több szintre sorolták be: „elsőrendű ördögök” az idegenek, a kereszténységre tért kínaiak „másodrendű ördögök”, az idegeneknek dolgozó vagy velük kollaboráló bennszülöttek pedig „harmadrendű ördögök” voltak a szemükben.
Ezrével terjesztettek röplapokat, többek között a nagy szenvedést okozó szárazságért is a nyugati misszionáriusokat okolták. 1900 januárjában felgyorsultak az események. Pekingben a császári udvarban a reakciós erők jutottak befolyáshoz, a bokszereket rendeletben is buzdították. A tél végén és tavasszal a felkelők fokozták támadásaikat. Falvakat raboltak ki, és először lehetett hallani arról, hogy kínai keresztények vérét ontják.
Júniusra elszabadult a pokol. A missziós épületeket lerombolták és felgyújtották, és öldösni kezdték a keresztényeket. Június közepére Pekinget is elérte az erőszak. A partvidéken állomásozó nemzetközi haderő akcióba lépett az európaiak védelmében, és elfoglaltak néhány kínai erődöt. Ezt a császárnő hadüzenetnek tekintette, és június 24-én kiadta a rendeletet, hogy az idegeneket egész Kínában öljék meg.
A felkelés a gyarmatosítással szembeni kétségbeesett reakció volt. Nem kifejezetten a keresztényellenesség motiválta, mégis legfőképp misszionáriusok és keresztény hitre tért kínaiak váltak áldozataivá – több százan.
Shansi tartomány kormányzója, Jü Hszün irányította a legvéresebb mészárlást. Július 9-én kínai keresztényekkel együtt az összes protestáns misszionáriust, családjukat, valamint a katolikus papokat és apácákat a kormányzó elé hurcolták megbilincselve, majd pallossal kivégezték őket, legtöbbjüket egyetlen csapással. Fejeiket egy ketrecben a városkapura helyezték közszemlére.
A vérengzés hírére a misszionárius családok és kínai híveik gyalog, öszvérfogaton vagy szamárháton távoli vidékekre próbáltak menekülni. Napokig, hetekig űzött vadként bujkáltak – voltak, akik sikerrel, voltak, akiknek megkegyelmeztek, másokat lekaszaboltak.
Augusztus 14-én egy nemzetközi büntetőexpedíció felszabadította Pekinget, majd kifosztották a várost. Vidéken is folytatták a kegyetlenkedést; egy brit kapitány leírása szerint sok ártatlan, békés helyi lakost is megöltek vagy kiraboltak, „egész körzeteket tettek a földdel egyenlővé, könyörtelen módon és szükségtelenül”. Még a „misszionáriusok” között is voltak, akik részt vettek a fosztogatásban, akadt, aki „A zsákmányszerzés etikája” címmel tanulmányt is készített tette megindoklására. Sok missziós társaság pedig kártérítést követelt.
Azonban Tertullianus mondása – „a keresztények vére mag” – Kínában igaznak bizonyult: a külföldi és helybéli mártírok bátorsága már a következő évtizedben háromszoros egyháznövekedést eredményezett. Sajnálatos módon fél évszázadon át a kínaiak haragja mégis tovább nőtt. A kommunisták 1949-ben történt hatalomra kerülésével végül minden „idegen ördögöt” eltávolítottak az országból. (Folytatjuk.)