A gyűlölet kultusza

A francia forradalom jelszava: „Szabadság, egyenlőség, testvériség – vagy halál” a társadalmi rend radikális megújítását hirdette meg. Az 1789-et követő években azonban egyre inkább a mottó második felére terelődött a hangsúly. Az 1789. augusztus 26-án elfogadott Emberi és polgári jogok egyetemes nyilatkozatában még az állt: „Senkit sem szabad meggyőződései miatt zaklatni, legyenek ezek akár vallásiak, feltéve, hogy ezek megnyilvánulása nem zavarja a törvényes rendet.” Mint kiderült, a forradalom radikális képviselői számára a sajátjukon kívül minden meggyőződés a törvényes rend megzavarásának számított, aminek a méltó büntetése csak egy lehetett: a halál.

A vélemény és meggyőződés szabadságának nemes eszméje már kezdettől fogva jobbára csak papíron maradt. Különösen nem vonatkozott mindazokra, akiket a forradalom vezetői a régi rend legfőbb támaszainak tekintettek: a trón és az oltár képviselőire, vagyis a monarchistákra (beleértve a királyi családot) és a Johann Gottfried Herder német filozófus nyomán „régi romhoz” hasonlított keresztény egyházak papjaira és híveire. A romhalmaz képe nem volt alaptalan: az ellenreformáció nyomán a katolikus egyház elutasította a megújulást, és az erőszakkal helyreállított államegyházi rendszer a felvilágosodás kézenfekvő célpontjává vált. Az intézményesült egyház kritikája azonban a német és francia deista filozófusoknál hamarosan az összes tételes vallás elutasításához vezetett. A „tiszta ész vallása” előtt bezárult a transzcendencia kapuja. Ha pedig nincs isteni kijelentés, akkor megkérdőjelezhető a Szentírás tekintélye is, amint azt a 19. századi bibliakritikusok már alapelvként vallották.
A forradalom során a válogatás nélküli kegyetlenségek már a Bastille híres ostroma során megjelentek. A vérengző tömegből néhányan a levágott emberi fejeket rudakra és póznákra tűzték, és így vonultak végig a városon. Az öldöklés egyre gyorsuló ütemben tovább folytatódott, a Mars-mezei vérengzéstől a királyi palota, a Tuileriák ostromán keresztül a nagy jakobinus terrorig.
A levágott és közszemlére tett fejek látványa végigkísérte a forradalmat, különösen, miután megszületett a Joseph-Ignace Guillotin francia orvosról elnevezett kivégzőeszköz, a guillotine. Bár maga a hírhedt eszköz megalkotása nem a tudós orvos érdeme volt, ő javasolta a forradalom kitörése után néhány hónappal a francia nemzetgyűlésnek, hogy a halálra ítélt embereket az addigi módszerekhez képest kevésbé fájdalmas eszközzel, nyaktilóval végezzék ki. A javaslat az indoklása szerint a megkülönböztetés ellen irányult, vagyis az arisztokratákat megillető „kíméletes kivégzés” mindenkire való kiterjesztésére. A modern gyilkológépet 1792-ben használták először kivégzésre, majd viharos gyorsasággal elterjedt: a terror csúcspontján szerte Franciaországban több ezer működött a nép által csak „nemzeti borotvának” csúfolt eszközből. Egy korabeli katolikus szerző a nyilvános ünnepségként megrendezett kivégzéseket „a forradalom Molochjának való áldozatokként” jellemezte.
Sorozatunk előző részében már utaltunk a „szeptemberi gyilkosságok” néven elhíresült 1792-es vidéki, többek között Lyonban és Nantes-ban elkövetett mészárlásokra. A nemzetőrök Párizsban is legalább négyezer embert megöltek. Egy független szemtanú, az angol George Monro ezt írta Lord Grenville brit külügyminiszternek: „Egy csoport, nem tudni kinek a felbujtására, kijelentette, hogy nem hagyja el Párizst, amíg a börtönök tele vannak árulókkal … akik kiszabadíthatják a királyt, és ellenforradalmat hajthatnak végre. Ennek megelőzésére … sans-culotte-ok [radikális párizsi felkelők – lásd a fenti képünkön] tömege vonult a Vaugirand utcai karmeliták templomához, a párt felbérelt gyilkosaival kísérve. Itt a vad tömeg ujjongása közepette lemészároltak több refraktárius [a forradalommal szembeforduló] papot, a Saint-Sulpice valamennyi vikáriusát, a szemináriumok igazgatóit és a Sorbonne doktorait az arles-i érsekkel s másokkal együtt…”

„Pokoli hadoszlopok”

Az egyházat ekkorra már megfosztották minden hatalmától és függetlenségétől. Sok pap behódolt az új rendnek. A nemzeti konvent 749 újonnan választott képviselőjéből 48 hajdani pap volt, köztük 17-en püspökök. A tömeges kivégzések ellenére azonban a francia lakosság többsége, főleg vidéken, nem tagadta meg vallását.
A legnagyobb ellenállás a forradalommal szemben Nyugat-Franciaországban, Vendée-ben jelentkezett. 1793-ban parasztlázadás tört ki, amelyről a nemzeti konvent úgy határozott, hogy minden résztvevőjét halálbüntetéssel kell sújtani. A felkelést egyéves polgárháború során leverték. A megtorlás példátlan volt: a forradalmi hadsereg tábornoka, Turreau vezetésével hat hadoszlop indult meg, amelyek az egykori lázadók falvaiban módszeres tömegmészárlásokat kezdtek. Ezek a „pokoli hadoszlopok” néven elhíresült osztagok több tízezer férfit, asszonyt és gyermeket öltek meg. A vendée-beli mészárlásokat sok történész az első modern értelemben vett genocídiumként tartja számon.
A forradalmi különítmények mészárlása sem volt elég, és a helyi direktóriumok folytatták a megtorlást. A Chambéry körzet direktóriuma például nyilvános felhívásban így keresett hóhért: „Egyenlőség, szabadság! Itt az idő, polgártársak, hogy a Köztársaság ellenségei, a refraktárius papok, kiváltságos nemesek és más gazemberek a nemzeti kés alatt pusztuljanak… A guillotine még mindig pihen e megye területén, mert hiányzik két kar, hogy működésbe hozza, vagyis az ítéletek végrehajtója… Aki el akarja foglalni ezt az állást, iratkozzék fel a Chambéry körzet direktóriumánál.”
Az egyik leghírhedtebb forradalmi vezető, Jean-Baptiste Bo a lázadó katolikus tartomány lakosságának teljes kiirtását javasolta a diktatúra orwelli nevet viselő csúcsszervének, a Közjóléti Bizottságnak. „Nincs egyetlen gyermek, asszony vagy öreg sem, aki ne a banditákat segítené. Ha nem ölnek meg mindenkit… aligha érjük meg e háború végét” – írta a konvent biztos, akinek a forradalmi terrorról vallott nézeteit a 20. században több totalitárius vezető átvette.

Ne állítsák meg a hóhérokat!

Jean-Paul Marat, „a népbarát”, realista korabeli portrén, és a haláláról készült idealizált képen.

A forradalom kegyetlenségében nagy felelősségük volt azoknak, akik szónoklataikkal és írásaikkal felszították a tömegek gyűlöletét és vérszomját. A diktatúra egyik leghírhedtebb védelmezője egy svájci származású, önjelölt orvosból forradalmár újságírónak állt férfi, Jean-Paul Marat volt.
Marat apja szicíliai protestáns menekült, anyja francia hugenotta volt. A kilencgyermekes család szegény körülmények között élt. A fiatal Jean-Paul tizenhat éves korában otthagyta a szülei otthonát, és nekiindult, hogy hírnevet szerezzen magának. Párizsba költözött, ahol orvosi tanulmányokat folytatott, majd Londonba utazott. Angliában már neves francia orvosként igyekezett gazdag támogatókat keresni. Végül egy Londonban élő svájci festőnő karolta fel. Marat bekerült a művészeti körökbe, és ekkor kezdett – eleinte filozófiai, majd orvosi témájú – írásokat megjelentetni.
Életmódja csapongó volt, ami nagyban hozzájárult későbbi betegségeihez. Azzal kérkedett egyik levelében, hogy három hónapon keresztül feketekávén élt, mialatt első, A Rabszolgaság láncai című politikai művét írta. Állítólag eközben naponta csak két órát aludt, majd amikor befejezte a könyvét, tizenhárom napot aludt egyfolytában.
Victor Hugo, 1793 című regényében így írt Marat-ról: „ A ’törpe’ egy sárga arcú kis ember volt, aki ha ült, szinte torznak látszott; fejét hátravetette; szeme véraláfutásos volt, beteges foltok mutatkoztak az arcán. Zsíros, lapos haját egy zsebkendővel kötötte le; homloka alig látszott, arcán nagy és félelmes szája uralkodott. Hosszú nadrágot viselt, papucsot, mellényt, mely valamikor fehér szatén lehetett, és e mellény fölé egy övfélét tekert, melyben egy helyen kemény, egyenes kitüremkedés egy odadugott tőrt sejtetett.”
Marat hét évvel a forradalom előtt teljes idegi kimerültségtől ágynak esett. Kortársai szerint nagyon megviselte, hogy a Francia Akadémia többször is visszautasította felvételi kérelmeit. Marat szerette volna elérni azt, hogy hiányos végzettsége ellenére az önálló orvosi kutatásai alapján vegyék fel az akadémia tagjai közé. Az elutasítás nem kis részben a modern kémia megalapozója, Antoine Lavoisier nevéhez köthető, aki akkoriban az akadémia elnöke volt. Marat életre szólóan meggyűlölte Lavoisier-t, és a forradalom alatti hatalmát felhasználta arra, hogy végleges bosszút álljon bírálóján. A tudóst Marat utasítására „zsarolás” vádjával letartóztatták, és guillotine alá küldték. Laviosier mellett barátja, Joseph Louis Lagrange olasz csillagász és matematikus így állt ki: „Egy fejet levágni csak másodpercek kérdése, de évszázadok sem képesek Lavoisier-hez hasonló embert adni.” Az ítéletet hozó bírót azonban ez nem hatotta meg: „A köztársaságnak sem tudósokra, sem kémikusokra nincs szüksége. Az igazságszolgáltatást nem szabad megállítani” – mondta Jean-Baptiste Coffinhal bíró.
Marat a forradalom évében végleg az újságírás felé fordult. Létrehozta saját újságját, ami a L’ Ami du peuple (A Nép Barátja) címet viselte, amelynek legtöbb cikkét saját maga írta. Természetesen Marat saját magát tekintette a „nép igazi barátjának”. Ebből következően mindenkit, akit gyűlölt és aki nem értett egyet vele (és ilyenek bőven voltak), a „nép ellenségének” bélyegzett. A véres tollú újságíró cikkei eleinte még olyan ellenállásba ütköztek, hogy illegalitásba kellett vonulnia. Hónapokon keresztül Párizs föld alatti szennyvízcsatornáiban húzta meg magát, ami miatt súlyos bőrbetegség támadta meg.
Marat azonban tovább uszított. 1790-ben röpiratot tett közzé, amiben így ostorozta az általa konzervatívnak tartott forradalmi vezetőket: „Öt vagy hatszáz levágott fej garantálta volna a szabadságotokat és boldogságotokat, de a hamis humanizmus lefogta a kezeteket. Ha most nem sújtotok le az ellenségre … akkor ők fogják kímélet nélkül elvágni a torkaitokat, és feldarabolni az asszonyaitokat.”
A forradalom második szakaszában, 1792-től kezdve egyre inkább Marat kedve szerint kezdtek alakulni az események. A nyaktilóhoz vezető első lépést jelentette az, ha valakinek a neve megjelent Marat újságjában „a nép ellenségei” között. A lap címét is megváltoztatta, ettől kezdve a Le Journal de la République francaise (A Francia Köztársaság Újságja) címmel jelent meg, még radikálisabb tartalommal.
Marat ekkor már a forradalom legnagyobb hatalmú vezetőjének számított, Danton és Robespierre mellett. A diktatúra védelmében így szónokolt a nemzeti konventben: „a diktátor vagy tribun hatásköre arra korlátozódjon, hogy halálbüntetést mér az összeesküvők vezetőire… Ezt az egészséges megoldást kellett volna alkalmazni rögtön a Bastille bevétele után”.
Marat szerint korábban elég lett volna néhány száz fej levágása, „most azonban öt- vagy hatezer fejre is szükség lehet, de ha húsz­ezret kell levágni, akkor sem szabad időt engedni a tétovázás számára” – írta egyik vezércikkében. Máshol így ostorozta a puhának tartott közvéleményt: „Nem, a szabadság nem nekünk való, túl közömbösek vagyunk, túl gyávák és túl korruptak ehhez…”
Sorsát a gyűlölködő újságíró sem kerülhette el. Bőrbetegsége miatt már nem tudott emberek közé menni, napjainak nagy részét egy termálvízzel teli kádban töltötte. Itt írta tovább uszító hangvételű cikkeit. Egyszer feljelentőlevelet kapott egy vidéki forradalmárnőtől, aki azt ígérte neki, hogy személyesen átadja neki egy girondi összeesküvés vezetőinek a nevét. Marat-ban a leszámolás vágya erősebb volt az óvatosságánál, és felesége tiltakozása ellenére fogadta az asszonyt. Charlotte Corday azonban azért jött, hogy megölje Marat-t, akit – miközben a kádban ülve a kivégzendő összeesküvők neveit másolta – egy konyhakéssel szíven szúrt. Amikor elfogták, a nő ezt mondta: „Nem bánok meg semmit. Megöltem egyet, hogy megmentsek százezeret.”
Marat-t halála után a forradalom félhivatalos szentjeként tisztelték. Maradványait a Pantheonba szállították. Búcsúztatóját a hírhedt, arisztokratából forradalmárrá lett filozófus, Sade márki mondta el. A szadizmus névadójává vált Sade blaszfémikus módon Jézushoz hasonlította a véreskezű újságírót: „Jézushoz hasonlóan Marat buzgón szerette az embereket, és csak őket. Mint Jézus, Marat is gyűlölte a királyokat, nemeseket, papokat, és Jézushoz hasonlóan soha nem szűnt meg harcolni a nép ilyen gyötrőivel szemben.” (A forradalom aztán Sade márkin is túllépett. A Szodoma 120 napja, avagy a libertinizmus iskolája című hírhedt könyv szerzőjét a későbbi „nagy terror” idején elmegyógyintézetbe zárták, és ott is halt meg 1814-ben.)
Marat halálát több festmény és rajz is megörökítette. Közülük a leghíresebb a jakobinus Louis David idealizált festménye. A művész a holttestről eltüntette a bőrbetegség minden nyomát, és a meggyilkolt újságírót a Megfeszítetthez hasonló testtartásban ábrázolta, ezzel is erősítve a forradalmi messiás mítoszát. Marat kultuszát a 20. században a Szovjetunióban ápolták a legbuzgóbban, ahol városokat is elneveztek a forradalom újságírójáról.

A forradalom istene

A Mars-mező látképe ma az Eiffel-toronyból.

A történelemben először a francia forradalom volt az, amely meghirdette a vallás hivatalos elutasítását és az ateista állam megalapítását. A vallásellenes kampány szintén egy radikális újságíró, Jacques Hebert nevéhez fűződik, aki stílszerűen egy kiugrott apácát vett feleségül. Ő volt az, aki javasolta a forradalmi naptár bevezetését, amely tíznapos „hetekből”, dekádokból állt. A változtatás célja az volt, hogy az emberek ne tudják követni a vasárnapokat (és a sabbatot sem), így egyhamar elfeledkezzenek arról, mikor is jártak korábban templomba. Az „idők megváltoztatása” nem állt meg a hetek eltörlésénél. Az időszámítás kezdetének a Köztársaság megalapítását jelölték ki, eltörölve ezzel a Jézus születését kezdetül vevő naptárt, és hangsúlyozva azt, hogy a forradalom új korszakot nyitott az ország és az emberiség történetében. A napokat is tízes egységekbe osztották, így a 24 óra helyett egy nap 10 új „forradalmi” órából állt, amelyek egyenként száz „decimális” percből, illetve száz „decimális” másodpercből álltak. A konvent elrendelte, hogy az új naptárt az iskolákban minden gyereknek kötelezően tanítsák meg, a hagyományos időszámítást pedig szigorúan büntessék.
A dekrisztianizálási kampány további lépéseként – amint arról sorozatunk előző részében már írtunk – bevezették az Ész kultuszát, majd amikor ez a totális antivallás már a teljes anarchiával fenyegetett, 1793-ban Maximilien Robespeirre, a diktatúra vezető szervének, a Közjóléti Bizottságnak vezetője az eltörölt istenhit helyett megszervezte a „Legfőbb Lény” kultuszát.
Az új kultusz előzménye Rousseau Társadalmi szerződése, aki a kereszténység (és az ateizmus) helyett haszonelvű és praktikus polgári vallást javasolt képzeletbeli köztársasága számára: „Nos, az állam számára igen fontos, hogy minden polgárnak legyen vallása, amely megtanítja szeretni kötelességeit, de e vallás tantételei mind az állam, mind a polgárok számára csak annyiban érdekesek, amennyiben tárgyuk az erkölcs, valamint azok a kötelességek, amelyeket a hívők másokkal szemben tartoznak teljesíteni. (…) Létezik tehát egy merőben polgári hitvallás, s a főhatalom dolga, hogy leszögezze a tételeit: nem éppen vallási dogmákat, hanem mint a társas együttélés elveit, amely nélkül az ember nem lehet sem jó polgár, sem hűséges alattvaló” – írta Rousseau (Társadalmi szerződés, 88. o.) Rousseau álmait Robespierre váltotta valóra a Legfőbb Lény kultuszának bevezetésével. Ahogyan 1794. május 7-én Robespierre a nemzeti konventben tartott beszédében megfogalmazta, a Legfőbb Lény eszméje „szociális és köztársasági eszme”. Ugyanezen a napon a következő dekrétumot terjesztette a Konvent elé:
„I. – A francia nép elismeri a Legfőbb Lény létezését és a lélek halhatatlanságát. II. – Elismeri, hogy a Legfőbb Lény méltó tisztelete az emberi kötelességek gyakorlásával egyenlő.”
A dekrétum a következő – a görög és római erényeket megszemélyesítő istenségekre emlékeztető – ünnepek megtartását írja elő a francia polgárok számára: A Legfelsőbb Lény és a Természet, az Emberi nem, a francia Nép, a Szabadság mártírjainak, a Köztársaság, a Világszabadság, a Haza szeretetének, a Zsarnokok és az Árulók gyűlöletének, a Dicsőség és halhatatlanság, a Hősiesség, az Önzetlenség, a Szeretet, a Sztoicizmus, a Takarékosság,… az Ősök, az Utókor és a Boldogság ünnepeit. Formálisan fenntartották a vallásszabadságot, de elrendelték, hogy a törvény szigorával kell megbüntetni azokat, bármilyen valláshoz tartozzanak is, akik „fanatikus prédikációikkal … zavargásokat okoznak”.
A Legfelsőbb Lény tiszteletére a római hadistenről elnevezett Mars-mezőn tartottak „istentiszteletet”, amit a forradalom ünnepelt művésze, Louis David rendezett. Ezen Robespierre főpapként maga mutatta be az áldozatot. A nagyszabású felvonulás és szónoklatok után ünnepélyesen felgyújtotta az ateizmust és más bűnöket jelképező allegorikus szobrokat, amelyek hamvából előbukkant a Bölcsesség istennőjének a szobra.
Az új kultusz főpapja sem kerülhette el végzetét. Két hónappal később letartóztatták Robespierre-t, és 1794. július 26-án, alig több mint öt évvel a  Bastille ostroma után lefejezték. A „Megvesztegethetetlen”, aki a Jézust vádoló főpap mondásával érvelt XVI. Lajos kivégzése mellett („Inkább vesszen el egy ember, hogy az ország megmeneküljön.”) maga is a „nemzeti borotva” alatt végezte. Halála lezárta a forradalmi terror korszakát, de a történelem egyik legvéresebb időszakának nyomán Európa gyökereiben megváltozott. Isten hivatalos elutasítása és a szabadság nevében gyakorolt erőszak megnyitotta a kaput a még pusztítóbb diktatúrák eljövetele előtt. (Folytatjuk.)