Életveszély a Föld határán

A reformáció megcsontosodása elleni reakcióként a valószínűleg Hollandiából kiinduló pietizmus a 17. századtól jó ideig hatott valamennyi főáramú protestáns egyházban, mégis leginkább lutheránus megújulási mozgalomként tartják számon. Képviselői vallották, hogy ők hozták el a reformáció második fázisát. Érdekes módon a protestáns körökön túl is megjelentek az Istennel való személyes közösséget hangsúlyozó „pietista elemek" - például a janzenista katolikusok között, majd a zsidó hászid mozgalomban.

Miután Luther 1546-ban meghalt, követői az agresszív kálvinistáktól és a katolikus jezsui­táktól jövő doktrinális nyomás miatt szükségesnek érezték, hogy megfogalmazzák a keresztény hit tantételeit. Ezzel valamiféle protestáns skolasztika vette kezdetét a wittenbergi egyetem vezetésével, ahol kijelentették, hogy a lutheranizmus hitelvei „birtokolják az isteni kinyilatkoztatás és kötelező érvényű igazság erejét, mégpedig nemcsak a tan területén, hanem minden dologban". Ez a defenzív, súlyosan dogmatikus hangsúlykör hozta létre a lutheránus konfesszionalizmust - azt a halott ortodoxiát, amelyet Luther aligha tartott volna kívánatosnak. Minthogy a pásztorok ilyen szellemi klímában nőttek fel, nem csoda, hogy prédikációikban a lutheránus tanok dogmatikus kifejtését, valamint a kálvinizmussal és a katolicizmussal szembeni vitát tekintették legfontosabb feladatuknak, nem pedig a Szentírás gyakorlatias hirdetését, amely élettel tölthette volna fel a gyülekezeteiket.

A Németországban uralkodó siralmas szellemiséghez a harmincéves háború katasztrofális következményei is hozzájárultak. A lakosságot éhség és járvány tizedelte, és tömegesen menekülniük kellett a fosztogató katonák elől. Egész falvak néptelenedtek el. A háború borzalmai mintha kiölték volna az emberekből az erkölcsi érzéket és együttérzést. Ebben a közegben minden személyes, élő hit után kiáltott, és a pietisták éppen erre a szükségre mutattak rá: a hit lényege - mondták - Isten kegyelmének személyes, belső megtapasztalása. Másodszor pedig fontosnak tartották, hogy az élő hitű keresztények szorosabb közösséget alkotva együtt keressék Istent, tanulmányozzák az Igét. Ezzel a keresztény hitélet súlypontját kimozdították az államegyház kereteiből. Olyan szellemi központokat hoztak létre, ahonnan laikus prédikátorok rajzottak ki, hogy a társadalom minden rétege felé szolgáljanak. Bár korunkban hivatalosan nem léteznek pietista egyházfelekezetek, a mozgalom szellemi öröksége ma is tovább él mindenütt, ahol egyszerű hívők spontán énekekkel dicsőítik Istent, bibliatanulmányozó köröket és ébredési összejöveteleket látogatnak, az evangélium terjedését adakozással segítik, miközben hangsúlyt tesznek a társadalmi aktivitásra és a karitatív munkára is - egyszóval, teljes szívből megélik a hitüket.

Elindul a megújulás

A pietizmus első lendítőerejét Johann Arndt (1555-1621) munkássága adta. Egy lutheránus lelkész fiaként orvostudományt tanult, de egy súlyos betegség következtében komolyan tanulmányozni kezdte a Szentírást, és 1583-ban pásztor lett. Erőteljes prédikációiban és hitbuzgalmi írásaiban - ezek közül legfontosabb a klasszikussá lett Igaz kereszténység - az újjászületés megtapasztalását hirdette, és azt, hogy a keresztény elkötelezettség olyan éle-tet eredményez, amelynek mintájául Jézus Krisztus szolgál. Bár Arndt ortodoxiáját többen támadták, befolyása erőteljesen növekedett, elveit sok luth­eránus teológus magáévá tette. Azonban az a személy, aki a pietizmust határozott célokat követő mozgalommá formálta, Philipp Jakob Spener (1635-1705) volt.

Közérthető üzenetek, odaszánt élet

Spener történelmet és teológiát tanult Strassburgban, 1666-ban iktatták be a lutheránus klérusba Frankfurtban. Képzett pásztor lévén jól ismerte a reformátorok és ellenreformátorok írásait, és arra a következtetésre jutott, hogy nem elég doktrinális tisztaságról gondoskodni - az egyén belső életének is meg kell változnia. Vallotta, hogy a fejekben felhalmozott vallásos ismereteket most már szívbéli hitnek kell felváltania. Prédikációiban az odaszánt élet értékét emelte ki a dogmákkal szemben; az elméletekkel szemben a gyakorlati kereszténységet hangsúlyozta. Prédikátortársait arra kérte, hogy a csak kevesek számára érdekes technikai szónoklatok helyett építő és közérthető üzeneteket hirdessenek a szószékről. Kívánatosnak tartotta, hogy a hívők - a nők bevonásával - házicsoport jellegű összejöveteleken együtt tanulmányozzák a Bibliát, hogy azután a tágabb egyház megújulását katalizálják. A tradíciókban gondolkodó lutheránus teológusok részéről a szellemi élet fejlesztésére tett összes javaslata kritikát váltott ki. Spener puritán vezetőkkel is kapcsolatban állt, például levelezett az amerikai Cotton Mathersszel. A pietista kifejezést itt, Frankfurtban alkalmazták először Spenerre és követőire - a gúnynév körülbelül a 'kegyeskedő' jelentéssel bírt.

Spener az egyház szellemi romlásának okát az igazi, élő hit hiányában látta, és 1675-ben megjelent híres művében, az Istenfélő kívánságokban minden vonatkozásban ezt a romlást kívánta gyógykezelni. Műve a pietista reformok kézikönyve lett. Az Istenfélő kívánságok teljes összhangban állt a lutheri teológiával, kivéve Spenernek azt a meggyőződését, hogy lesz ezeréves uralom a földön. Hitt abban is - ezért is támadták -, hogy a zsidóság a jövőben felismeri Krisztusban a Messiását. Az újszövetségi hívők egyetemes papságára vonatkozó tanítást is a gyakor­latba akarta ültetni, Luthert idézve buzdított arra, hogy minden keresztény aktív szerepet vállaljon a szolgálatban.

1686-ban Drezdában lett udvari prédikátor. Megalkuvásmentes igehirdetése gyakran bajba sodorta, és öt év múltán III. Frigyes brandenburgi választófejedelem ajánlatát elfogadva - aki később I. Frigyes néven Poroszország királya lett - Berlinbe költözött. Ott toleránsabb viszonyok uralkodtak, és pietista barátai számára egyházi pozíciókat és akadémikus életet biztosíthatott - leginkább az új hallei egyetemen, amely halálának idejére a pietizmus központjává vált.

A mozgalom kiterjed
Hermann August Francke professzori kinevezését is Spener járta ki Frigyesnél. Bár Spener 1705 februárjában bekövetkezett haláláig tovább írt és prédikált, Francke (1663-1727) emelkedett a pietista mozgalom vezéralakjává. Korábban Francke a lipcsei egyetemen adott órákat, és Spener ottani látogatásának évében, 1687-ben erőteljes megtérési megtapasztalásra jutott. Miközben igehirdetésre készülve épp jegyzetet írt, egy bibliai vers szíven ütötte: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, élete­tek legyen az ő nevében" (János 20:21). Amit átélt, a megtérés mintájává vált a mozgalomban. Vallotta, hogy a világ szeretete okozta ürességérzet teszi lehetővé az ember lelkében, hogy Isten hívására bűnbánattal válaszoljon, és ez fog a megtéréshez vezetni. Ennek pedig öröm és üdvbizonyosság lesz a következménye, amit az üldözés és a kísértéseknek való ellenállás csak megerősít.

Ez a megtérésfelfogás központi helyet kapott John Wesley megtapasztalásában, és Európa és Amerika megújulási mozgalmaiban is elfogadásra talált. Lipcsében fokozatosan tért hódítottak a pietista eszmék, amit az egyetem teológiai fakultása egyre nagyobb riadalommal szemlélt. Fran-cke, akit végül eltiltottak attól, hogy bibliatanulmányozó köröket tartson, Apológia című írásában válaszolt a teológiai vádakra. 1689-90 folyamán mégis száműzték a városból, más pietista vezetőkkel együtt. A mozgalom elleni harc nem korlátozódott Lipcsére, az ortodoxia védőbástyája különösen a szász választófejedelemségben épült ki. A wittenbergi egyetem ugyancsak vehemensen pietizmusellenes volt. Spener minden befolyását latba vetve sem tudta megakadályozni Francke csoportjának üldözését Lipcsében, sem a radikálisabb pietisták elszakadását a lutheránus egyháztól. A toleráns Frigyes oltalma alatt azonban Francke szabadon működhetett, sőt, más pietista vezetőkkel a hallei egyetem oktatói karában is helyet kapott. A város a pietizmus központjává vált Németországban. A korai 18. században hat év alatt a pietisták egyedül Halléban százezer Újszövetséget és nyolcvanezer Bibliát osztottak szét.

A mozgalom karitatív tevékenységével is kitűnt, Fran­cke a társadalmi és gazdasági reformok területén is komoly és széleskörű erőfeszítéseket tett. Iskolákat, árvaházakat és kórházat alapított a társadalom kitaszítottjai számára, az özvegyekről is gondot viselt. Minden árvának szakmát adott a kezébe, a tehetséges fiataloknak tanulási lehetőséget is biztosított. Az egyházi karitatív munkán túlmenően a szervezett állami gondozás számára is mintát adott.

Protestáns missziók a Távol-Keleten

Az első lutheránus reformátorok igehirdetésük hatókörét még nem Jézus parancsának kontextusában értelmezték, miszerint az evangéliumot az egész világon hirdessék. A pietista mozgalomban vált ez a prédikátorok szívügyévé - Francke hitt abban, hogy a világon mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy anyanyelvén olvashassa a Bibliát. Ezért meggyőződése szerint az evangélium hirdetését a megtértek oktatásával karöltve kell végezni. Ő lett a protestáns missziós tevékenység úttörője, misszionáriusképző iskoláit - ismert volt arról, hogy különleges imameghallgatások kísérik az életét - adományokból tartotta fenn.

Amikor Dánia pietista királya, IV. Frigyes 1705-ben missziós munkát kívánt elindítani Indiában - protestánsok részéről ez volt az első ilyen kilépés -, Francke hallei tanítványai között talált megfelelő személyeket. Két ifjú pietista, Bartholomeus Ziegenbalg és Heinrich Plütschau utazott a koppenhágai udvarba, munkára készen. A király várakozásával ellentétben azonban sem a dán lutheránus egyház, sem a Dán Kelet-Indiai Társaság nem támogatta a tervet - ami azt illeti, az utóbbi még a misszionáriusok megérkezte előtt üzenetet küldött Tranquebar kormányzójához, hogy minden módon hátráltassa Ziegenbalgék tevékenységét.

Abban az időben Tranquebar már virágzó kereskedelmi központ volt Tamil Nadu tartományban, India délkeleti partvidékén. Harmincezres lakosságát túlnyomórészt helybeliek alkották, 90 különböző kasztba sorolva. Ezrével éltek itt iszlámhívők is. A lakosság tizennyolc különböző nyelven kommunikált, Ziegenbalg az egyik leg­elterjedtebb, a tamil tanulásához látott hozzá. Közben a helyi népszokásokat is tanulmányozni kezdte. A tamilok hamarosan a bizalmukba fogadták, azonban a tevékenysége ütközött a Dán Kelet-Indiai Társaság érdekeivel, és négy hónapra börtönbe zárták.

A tamil megtérőket segítette abban, hogy hitüket a maguk kulturális környezetében élhessék meg. Amikor egy bennszülött orvos megkérdezte tőle, hogy a keresztény hitre térteknek fel kell-e adniuk kulturális és társadalmi státuszukat, Ziegenbalg így felelt: „Nem, a megtért tamiloknak nem kell európaiakká válniuk! A megtérés nem a külső megjelenésben hoz változást, hanem inkább a gondolkodásmód és életvitel tekintetében." Ziegenbalg iskolákat is alapított, ahol a bennszülött gyermekek a bibliaismeret mellett természettudományokat is tanultak. Tamil nyelvű prédikációi, himnuszai és írásai is Francke missziós látásait valósították meg a térségben. 1715-ben kiadta az első tamil Újszövetséget, Ószövetség-fordítását már kollégái, B. Schultze és J. P. Fabricius fejezték be. Schultze

a Brit Kelet-Indiai Társaság fő központjában, Madras városában is lutheránus missziót alapított. Munkájának egyik legtehetségesebb folytatója C. T. Walther volt, aki az európai misszionáriusok szerepét átmenetinek tartva nagyon fontosnak tartotta, hogy bennszülött vezetők álljanak a munka élére. Thanjavurban, a tamil kultúra ősi fellegvárában - ide európaiak nem merték betenni a lábukat - egyik tanítványa, a római katolicizmusból megtért Rajanayakkan alapított gyülekezetet.

A hallei misszionáriusok közül talán C. F. Schwarz szolgálata volt a leghatékonyabb. A portugál és más, Indiában beszélt európai nyelvek mellett több klasszikus és modern helyi nyelvet, a tamilt, telugut, maratit, a perzsát és szanszkritot is használta prédikátori, tanítói, sőt államférfiúi munkája során. A misszió súlypontját fokozatosan áthelyezte a helyi igehirdetők hatókörébe, akik azután elindították az első ébredési mozgalmat Indiában. Egész falvakat vezettek Krisztushoz, különösen a megvetett alsóbb kasztokhoz tartozók körében.

Egy gazdag ifjú, aki követte Jézust

Nikolaus Ludwig von Zinzendorf gróf (1700-1760) Francke egyik tanítványa volt. Többek között ő biztosította a mozgalom fennmaradását azzal, hogy kommunális szervezeteket hozott létre, és olyan kölcsönhatást teremtett a mozgalom és a német felvilágosodás között, ami Goethére és más német intellektüelekre is befolyást gyakorolt. Tágabb egyházképe révén ahhoz is hozzájárult, hogy a pietizmus a német lutheranizmus keretein túl is elterjedjen. Rajta keresztül hatott a pietizmus a morva testvérekre, s részben ezen az úton jutott el a pietista befolyás Angliába is.

Ludwig hathetes volt, amikor apja meghalt, anyja három évvel később újra férjhez ment. Az ifjú gróf neveltetése istenfélő nagynénjére és nagyanyjára maradt. A nagymama, Henrietta Katherine von Gersdorf bárónő a pietista mozgalom jól ismert személyisége volt, aki a Szentírást az eredeti nyelveken tanulmányozta. Cseh hegyvidéki birtokán maga Spener és Francke is gyakran félrevonulhatott, illetve a legkülönbözőbb meggyőződésű protestáns vezetők találkoztak itt nézeteik megvitatására. Elárvult unokája olyan otthonban nőhetett fel, amelynek légkörét az ima, a bibliatanulmányozás és a zsoltáréneklés szelleme itatta át. A kis Ludwig kedvenc időtöltése volt, hogy a vártorony ablakán keresztül szerelmes leveleket „juttasson el" Jézushoz. Amikor a Szászországot lerohanó svéd katonák a szobájába rontottak, ugyancsak elámultak a kisfiú imája és szavai hallatán - éppen Istennel gyakorolta a közösségét -, talán ez volt az első az egész életében újra és újra megtörtént esetek között, amikor szellemi kisugárzása mélyen megérintett másokat.

Tízévesen nagyanyja Francke mellé adta tanulni. A következő hat évben nem csak a tanórákon szívta magába a pietizmus légkörét. Francke asztalánál a hazalátogató indiai evangélistákat is megismerte, hallhatott nem mindennapos munkájukról, megpróbáltatásaikról.

Később gyámja utasítására a pietizmus iránt már cseppet sem barátságos Wittenbergbe, a lutheránus ortodoxia erődítményébe kellett költöznie. Az udvari szolgálatra való felkészülése szempontjából szükséges egyetemi tanulmányait itt végezte. Zinzendorf életé­­ben már ekkor nagy szerepet kapott a „békességre igyekvőkre" vonatkozó boldogmondás, ám a wittenbergi tudósok és Francke összebékítésén hiába fáradozott.

Ebben az időben történt, hogy egy düsseldorfi múzeumban mélyen megrázta egy, a töviskoszorús Krisztust ábrázoló festmény alatti felirat: „Én ezt tettem érted - te mit tettél Énértem?" „Már régóta szeretem Őt, de nem tettem érte semmi különöset - vallotta be magának. - De mostantól mindent megteszek, bármint vezessen."

Üldözöttek patrónusa

Drezdai szállásán házicsoportot indított, amely egyre több látogatót vonzott. Közben meg is nősült, hitvese az ugyancsak erősen pietista elkötelezettségű ifjú Erdmuth Dorothea von Reuss grófnő lett. Drezdában találkoztak egy morva hívővel, aki a vallási üldöztetés elől menekült el a hazájából. Zinzendorf letelepítette őt tizedmagával a birtokán, egy később Herrnhutnak elnevezett helyen.

A morva testvérek a husziták szellemi örökösei voltak. A harmincéves háború során elűzték őket szülőföldjükről, Európa-szerte szétszóródtak, soraik megfogyatkoztak. A túlélők titokban tartották összejöveteleiket, és azért imádkoztak, hogy egyházuk - az Egyesült Testvérek - újjászülethessen.

Herrnhut hamarosan a német, cseh és morva földről érkező protestáns üldözöttek menedékhelye lett. Nem mindnyájan tartoztak az Egyesült Testvérekhez, voltak közöttük lutheránusok, reformátusok és anabaptisták is. Az első időkben e különféle hátterű protestánsok keserű vitákba és doktrinális csatákba merültek egymás ellen. A testvéri szeretet hiánya azzal fenyegette a közösséget, hogy darabokra szakad. Zinzendorf teljes lényét átadta a békítés szolgálatának: a lehető legbuzgóbban imádkozott azért, hogy a háborgó atyafiak megbékéljenek, és házról házra járva családonként bátorította a közösséget. Képes volt rá, hogy az egyik legindulatosabb atyafiról így nyilatkozzon: „Bár a mi drága Keresztény Dávidunk fenevadnak titulált engem, Rothe urat pedig hamis prófétának, mégis tudjuk, hogy a szíve őszinte, és helyes irányba terelhetjük őt. Nem rossz alapelv az, hogy amikor őszinte emberek helytelen útra tévednek, munkába kell őket állítani, és akkor tapasztalatból megtanulják azt, amit spekulációk által sohasem tudhatnak meg." Boldogok a békességre igyekezők: Zinzendorf fáradozását siker koronázta. Bármilyen valószínűtlennek tűnt, hogy ilyen sokféle tradícióból érkező hívők együttműködhessenek, miután elfogadtak egy 42 pontból álló szabályzatot, a „szektások" búvóhelyén Krisztus élő gyülekezete épült fel. 1727. május 12-én mindannyian nagy örömmel újonnan elkötelezték magukat Isten számára, ígéretet téve arra, hogy a különbségeket eltemetik, és békességben élnek. A megbékélés óta eltelt három hónapot imában töltötték, és egységük tetőpontjaként az augusztus 13-ai istentiszteleten Isten tüze leszállt rájuk, szellemi erővel töltötte fel és egységbe forrasztotta őket. Zinzendorf pünkösdi megtapasztalásként utalt az eseményre, amelynek során „egy Szellemmel itattattak meg". Egy jelenlevő szerint „szívük megtelt a hit és a Megváltó szeretetének tüzével, s az egymás iránt érzett égő szeretettel is". A morva testvérek közössége újjászületett, és az európai protestantizmus élő kovásza lett.

Evangéliumot hirdettek az indiánoknak

Öt nappal később, augusztus 18-án Herrnhut gyermekei között figyelemre méltó ébredés történt. Isten Szelleme annyira betöltötte őket, hogy az egész éjszakát imában töltötték. Egy héttel később, augusztus 25-én a herrnhuti testvérek imaláncba kezdtek, amely azután több mint száz évig tartott - az a tórai rendelet inspirálta őket, miszerint az égőáldozati tűz nem alhatott ki az oltáron. Négy évvel később, 1731-ben kezdetét vette a morva evangelizáció, amelynek során misszionáriusaik a világ szinte minden részére eljutottak: Grönlandra, Lappföldre, Suriname-ba, Guinea partjaira és Dél-Afrikába, Algériába és az észak-amerikai indiánok közé, Ceylonba és Konstantinápolyba - de Amszterdam zsidó negyedében is hirdették az evangéliumot. Ez a missziós aktivitás három okból is „elkerülhetetlennek" bizonyult Herrnhutban. Egyrészt olyan szellemi tűz­zel teltek meg, amit nem tudtak és nem is akartak visszatartani. Másodszor, Zinzendorf a világ sok táján utat nyithatott helyi kormányzati körökbe, és az evangélium terjesztése érdekében élni is kívánt a lehetőséggel. Harmadszor pedig, a morva száműzöttek számára a vándorló, idegenbe szakadt életmód már amúgy is természetes volt.

Minél magasabbra csaptak a missziós tűz lángjai Herrnhutban, annál keserűbb támadásokkal illették ellenségei, igyekezvén aláaknázni Zinzendorf szolgálatát. 1736-ban sikerült száműzniük Szászországból, s Frankfurt közelében egy ódon kastélyban telepedett le családjával, ahol a herrnhutinál is nagyobb közösséget épített. 1741-től közel két évet töltött Észak-Amerikában, hosszú utazásokat téve az indiánok közötti missziós munkát készítette elő, és itt is a protestáns tábort próbálta egységre vezetni - sikertelenül. (Folytatjuk.)