A reformáció üldözöttjei

A reformáció törekvéseiben nem volt egységes, és az útkeresések sokfélesége Angliában is sok feszültséghez vezetett a vallási tolerancia megszületéséig. Ám a kontinentális színtérrel ellentétben itt a protestánsok szinte kizárólag egymás kezétől szenvedtek üldöztetést a 17. században. A baptisták és a kvékerek számos ponton tovább vitték a reformáció hitújításait, és tevékenységüknek máig ható pozitív következményei vannak, többek között a vallásszabadság eszméjének fokozatos elterjedése.

Az anabaptista mozgalmat a kegyetlen üldözés kis híján eltörölte az európai kontinensen (Vízbefojtott újrakeresztelők. Hetek, 2011. május 27.) – végül jórészt Amerikában telepedtek le, ahol azután elveszítették missziós buzgalmukat. A társadalomtól és a technikai fejlődéstől elzárkózott hagyományőrző közösségeik ma is megtalálhatók itt. A hatásuk mégis jelentős maradt az Óvilágban: Angliában olyan mozgalmak felszínre töréséhez és fejlő­déséhez járult hozzá, mint az independenseké, a baptistáké és a kvékereké.

Csak a Szellem
I. (Véres) Mária rekatolizációs törekvései után féltestvére, Erzsébet királynő helyreállította és megszilárdította az anglikán államvallást. Anglia Egyháza (Church of England) azonban nem felelt meg sem Róma, sem a radikálisabb protestánsok igényeinek, akik egy, a kálvini eszmék mentén teljesen megreformált egyházban gondolkodtak. Ők – a puritánok – a Bibliával összeegyeztethetetlennek ítélték az anglikanizmus rítusait és papi rendjét, és meg akarták tisztítani az egyházat a római katolicizmus maradványainak tekintett elemektől. Erzsébet uralkodásának első éveiben erős támogatást kaptak a parlamenttől, de azután az uralkodónő nem járult hozzá a változásokhoz. E tekintetben utóda, I. Jakab is hajthatatlan maradt, aki trónra lépésekor VI. Jakabként már Skócia uralkodója volt. Minthogy a tekintély iránt érzéketlen, nyakas skót presbiteriánus alattvalóitól a vártnál kevesebb tiszteletet kapott, úgy döntött, hogy Angliában semmiképp sem engedi az egyházat a kálvini útra lépni.

I. Jakab skót angol király. Úgy döntött, hogy Angliában semmiképp sem engedi az egyházat a kálvini útra lépni.

A puritánok egy csoportja már Erzsébet idejében is reménytelennek látta az egyház belülről történő megreformálását, és attól különválva független közösségeket alapítottak. A szeparatistáknak ez a csoportja, az indepen­den­sek (függetlenek) többé nem tekintették törvényesnek Anglia Egyházát. Robert Browne és Robert Harrison vezetésével 1581-ben különálló gyülekezetet alapítottak Norwichban. Ezzel kezdetét vette a kongregacionista mozgalom, amely kálvini hitelvei mellett anabaptista hatásokat is mutatott, például egyházkormányzata tekintetében. A kormány és a püspökök bebörtönzésekkel és a szigetországból való kiűzéssel igyekeztek megtörni működésüket, 1593-ban több vezetőjüket fel is akasztották. Néhány évig dán és holland földön éltek tovább, majd a „zarándok atyák” 1620-ban az óceán másik partján, Új-Angliában telepedtek le.
Amikor az egyik amszterdami independens csoport vezetői, John Smyth és Thomas Helwys hitből vállalt döntéssel bemerítkeztek, megszületett a kontinentális anabaptista közösségek legsikeresebb ágazata, a baptista mozgalom. Bár sokan állítják, hogy Smyth és Helwys az apostoli egyházminták keresése folytán maguk ismerték fel a vízkeresztség bibliai szerepét, mások szerint egyértelmű a holland anabaptisták, a mennoniták befolyása. Máig vitatott kérdés, hogy milyen mértékben hatott rájuk a kontinensen működő radikális reformáció. Annyi biztos, hogy Smyth követőit azután – Münsterre is emlékezve – Angliában is anabaptistáknak hívták egy ideig.
Az anabaptisták hosszú története a kontinensen Luther idejéig nyúlt vissza, és leginkább az üldöztetés és a szenvedés jellemezte. Amennyire megérthették, a legőszintébb igyekezettel próbálták követni a bibliai egyházmintát és hitgyakorlatot – hittek az állam és az egyház szétválasztásában, illetve abban, hogy minden helyi gyülekezetnek önálló életet kell élnie. Makacsul ellenezték a csecsemőkeresztséget, mondván, hogy minden vallásos tett értéktelen, ha nem szabad akaratból és hitből viszik véghez. A szolgálatról alkotott nézeteik is újszerűek voltak. Bátorították a „laikus” szolgálatot: a legkülönfélébb iparosok prédikáltak az összejöveteleiken. Egy híres angliai képviselőjük, John Bunyan mondását később más csoportokban is megelégedéssel nyugtázták: „Nem kell elvégezni az Oxfordi vagy a Cambridge-i Egyetemet, hogy valaki alkalmassá váljon az igehirdetésre.” Úgy vélték, senki sem alkalmas a prédikálásra, csak ha a Szellem indítja. Még sajátosabb gyakorlatuk volt az, hogy nők is prédikálhattak köreikben. Egy korabeli kritikusuk szörnyülködve jegyezte meg: „Egyesek azt mondják, törvényes dolog, hogy nők is hirdessenek Igét, és nekik is lehetnek ajándékaik, mint a férfiaknak. Bizony prédikálnak is közöttük némely asszonyszemélyek, mégpedig nagy népszerűségre szert téve.” Talán a főáramú egyházakban folyó gyakorlat elutasításaként viszont a szolgálóknak fizetendő tizedet és anyagi javadalmazást törvénytelennek ítélték, ragaszkodva ahhoz, hogy a prédikátoroknak is legyen polgári foglalkozásuk. Végül pedig sok baptista azt is elvetette, hogy istentisztelet céljából templomokban – „tornyos házakban” – kellene összegyűlni. Ezek a jellegze­tességek angol földön is megjelentek a mozgalomban.

Vízbe merítve
John Smyth a cambridge-i Christ’s College-ben tanult. 1594-ben pappá szentelték az anglikán egyházban, de azt követően puritán, majd szeparatista lett. 1608-ban Jakab király kemény intézkedései elől Hollandiába, Európa 17. századi vallási üldözötteinek menedékhelyére kellett távoznia, ahol mennoniták fogadták be. Az itt történt bemerítkezéssel ő és csoportja végleg szakított Anglia Egyházával, és egyben a többi szeparatistától is elváltak útjaik. Halála után közeli barátja és munkatársa, Helwys visszavezette egy csoportjukat Angliába, és 1612-ben megalakult az első baptista gyülekezet Londonban. Helwys igen bátor hangvételű levelet írt Jakab királynak, amelyben arra kérte, hogy alattvalói szabad lelkiismeretét ne vesse törvény alá. A válasz nem maradt el. Börtönbe került, ott halt meg 1616-ban.

George Fox. Nyolcszor ült börtönben, Carlisle-ban (Anglia) hajszál híján ki is végezték.

I. Jakab szerint a genfi bibliafordítás olyan részeket is tartalmazott, amelyek alapján az independensek és a baptisták politikai kritikákkal illethették volna a hatalmát. Részben emiatt rendelte el az új fordítás, az azóta is közkedvelt és idén 400. évfordulóját ünneplő King James Bible kiadását. E szeparatista csoportok tehát még az ilyen „negatív visszacsatolások” révén is jótékonyan hatottak az angliai ébredési mozgalmakra.
Helwys megpróbáltatásai ellenére londoni gyülekezete 1626-ra újabb közösségekkel gyarapodott Lincolnban, Coventryben, Salisburyben és Tivertonban. Időközben meg­erősödött a baptistáknak egy kálvini ága, és Helwys kö­vetőinek szenvedéseit csak tetézte, hogy az angol protestánsok körében ortodoxnak tekintett kálvinizmussal szemben ők hittek az akarat szabadságában.
1640-re a baptisták megegyeztek abban, hogy a vízkeresztség egyetlen biblikus módja az alámerítkezés (mégpedig hacsak lehet, „élő vízben” – a folyóvizet előnyben részesítették az állóvízzel vagy medencével szemben). Ezzel tovább építették anabaptista elődeik örökségét, akik számára a keresztség gyakorlati kivitelezése másodrendű kérdés volt. A fiatal baptista közösségek viszontagságaihoz hozzájárult az állam és az egyház kapcsolatának feszegetése is. Bibliaértelmezésük alapján e kérdésben azt vallották, hogy a király és a szabadon választott parlament legitim hatalommal rendelkeznek, azonban az állam nem avatkozhat be az egyház ügyeibe. Természetesen nem maradhattak ki az ezeréves királyság körüli, a 17. század közepén divatos spekulációkból sem. Kisebb-nagyobb mértékben a baptisták valamennyien buzgón kutatták Dániel próféciáit és a Jelenések könyvét. Vizsgálták az idők jeleit, és keresték azt, miként kellene nekik, Krisztus követőinek e kritikus időkben engedelmeskedniük Isten akaratának.

Újvilági kezdetek

William Penn. Olyan országot akart megteremteni, amely majd a politikai és vallásszabadság mintájául szolgálhat.

A tengerentúlon 1639-ben Roger Williams alapította az első baptista gyülekezetet. Williams a Cambridge-i Egyetemen készült anglikán papi pályára, ám a felszentelése után erős ellenérzései támadtak az egyházi liturgiával és hierarchiával szemben. 1631-ben elhajózott Massachusetts-be, ahol szeparatista lett, majd a lelkiismereti szabadságról folytatott hosszas vitát követően 1635-ben kitiltották az államból. Egy „Providence”-nek elnevezett helyen telepedett le (a szó jelentése ’gondviselés’), és létrehozta az első Rhode Island-i kolóniát azzal a céllal, hogy ott teljes vallásszabadság uralkodjon. Providence-ben már baptistaként alapította meg felekezetének első amerikai gyülekezetét. Az anyaországba visszatérve 1644-ben ékesszóló írásaiban kelt a teljes lelkiismereti és vallásszabadság védelmére; szorgalmazta a zsidók Angliába történő visszafogadását is. (I. Edward 1290-ben kitiltotta a zsidókat a szigetországból, ahová csak Oliver Cromwell idején, 1655-től térhettek vissza.) Az amerikai bennszülöttekkel szívélyes kapcsolatokat ápolt, nevéhez fűződik az első indián nyelvű lexikon kiadása.
Az igehirdetésre nagy hangsúlyt helyező baptista hitet a többnyire írástudatlan amerikai feketék is – rabszolgák és szabadok egyaránt – igen vonzónak találták. A baptista istentiszteletek szabadsága a dicséretben és imádásbeli önkifejezésekben is tág teret biztosított sajátos stílusuknak. A baptista mozgalom a legnagyobb amerikai protestáns felekezetté válva végül az Újvilágban írt sikertörténetet, hírnevét korunkban olyan szolgálatok öregbítették, mint Billy Grahamé vagy Jerry Falwellé. Sokfelé, különösen Európában és Oroszországban, a 20. század elején születő pünkösdi ébredések derékhadát szintén a Szent Szellemmel betöltekező baptisták adták.

A zarándok útja
Angliában időközben I. Károly és a parlament konfliktusa polgárháborúhoz vezetett. Cromwell már 1642-ben csatlakozott az independensekhez, és „vasbordájú szentjeinek” vezérkarában independens és baptista tisztek kerültek túlsúlyba. A „puritán Mózes” később a presbiteriánus és nem királypárti anglikánok mellett számukra is helyet biztosított az államilag támogatott egyházi szolgálatban. Minden más csoport pedig szabadon gyakorolhatta vallását, ha nem fenyegette a közrend békéjét – egyedül a római katolikus misézést, valamint a külsőségeiben arra emlékeztető anglikán szárny, a High Church istentiszteleteit tiltotta be. Néhány baptista elfogadta az államegyházi hivatalt, de a többség inkább függetlenül működött.
A királyság II. Károly trónra lépésével történt helyreállítása a puritánok és szeparatisták, köztük a baptisták számára újabb negyedszázados üldöztetést hozott. Megszorításokkal és bírságokkal sújtották őket, és ezrével szenvedtek börtönbüntetést. Miután Monmouth hercegét egy balul sikerült felkelésben nonkonformisták is támogatták, közülük háromszázat 1684-ben kötél általi halálra ítéltek, közel ezret pedig Barbados szigetére deportáltak. A bap­tista pásztorok a börtönből buzdították gyülekezeteiket, üzeneteik többnyire arról szóltak, hogy mi a hit értelme az üldöztetés idején. Thomas Hardcastle börtönleveleiben az üldöztetésekről mint a „kegyelem értékes időszakai”-ról írt, amikor a keresztények szíve „megtisztulhat, és mély és tartós örömre juthat”. Ugyanezzel a témával foglalkozott John Bunyan, egy másik baptista pásztor is, miközben engedély nélküli prédikálás miatt hatéves börtönbüntetését töltötte Bradfordban. Az angol irodalomban klasszikussá lett műve, a Zarándok útja azóta száznál is több nyelven jelent meg, a kiadott példányszám tekintetében csak maga a Biblia előzi meg.
A baptista közösségek nagy hangsúlyt tettek az evangélium hirdetésére és a missziókra, a morva keresztények mellett ők voltak a protestáns missziós éra első úttörői. William Carey, Adoniram Judson és mások Indiában, Burmában, Kínában, Japánban és Afrikában alapítottak életerős közösségeket, és később még Latin-Amerika katolikus közegébe is sikerült behatolniuk. Ezeken a területeken nemcsak hívő közösségeket hoztak létre, hanem iskolákat, kórházakat és kiadóházakat is alapítottak.

Miért remegtek a kvékerek?
A 17. században a baptisták többek között egy különleges közösség, a kvékerek hitéletére is hatottak Angliában, jóllehet bizonyos pontokon ellentábort képviseltek. Vannak olyan egyháztörténészek, akik a kvékereket több vonatkozásban a modern 20. századi pünkösdi mozgalom korai előfutárainak tartják, noha egyháztörténeti szerepük leginkább az igen karizmatikus alapító, George Fox nemzedékében volt jelentős. A kvékereknek is jócskán kijutott az üldöztetésekből – nemcsak az anglikánok, hanem (különösen Amerikában) a puritánok miatt is szenvedniük kellett.

A kvékerek élen jártak a rabszolgaság eltörléséért vívott harcban

A vallási küzdelmek hosszú történetét Angliában is a szabadabb hitélet időnként kaotikusnak tűnő keresése jellemezte. Nagy problémát jelentett, hogy az anglikanizmus megtisztítására törekvő, kálvini teológiát követő reformmozgalmak sem adtak helyt az egyéni istenélmény szomjazásának. A kvékerek alapítójának, George Foxnak a hitélete is emiatt került szellemi válságba. Ebben az időben sokféle mozgalom bontogatta szárnyát, és a legfontosabbak közül több is hatott George Foxra, pozitív és negatív módon egyaránt. Ezek közül is a baptisták (akkoriban még anabaptistáknak nevezett) közössége volt a legjelentősebb. George nagybátyja, Pickering is hozzájuk tartozott. Egyebek mellett a szolgálatról vallott baptista nézetek minden bizonnyal hatottak Foxra.
George Fox (1624–1690) Draytonban, a leicesteri grófságban született. Istenfélő szülei „tisztaságra és igazságosságra” nevelték, már fiatalon megtanulta, hogy szava „kevés, de sóval fűszerezett”, szájában pedig az igen igen, a nem pedig nem legyen. Társai ki is nevették becsületessége miatt. Az érzékeny szellemű ifjút a rokonság papnak szánta volna, végül suszterinas lett belőle. Tizenkilenc évesen oly ellenállhatatlanul vágyakozott az igazság után, hogy elhagyta a szülői házat és utazni kezdett. Messze földet bejárva egyik lelkészt a másik után kereste fel, hogy választ kapjon a szívében érzett szellemi vágyódásra, ám egyetlen tanács sem elégítette ki. Közben sokat olvasott és tanult, 1646-ban mégis ráébredt arra, hogy „az oxfordi és cambridge-i tanulás nem elég ahhoz, hogy valaki Krisztus tanítványa legyen”. Négyéves keresés után végre kijelentést kapott: abban az állapotban csak Isten szólhat hozzá, hogy szomja csillapodjon.
1647-ben prédikálni kezdett. Volt, hogy hivatásos lelkészek után szólt az emberekhez, máskor a templomon kívül, de már ekkor érezhető volt beszédén keresztül Isten ereje. 1652-ben Yorkshire-ben, Anglia északi részén egy magas hegyen látomást látott „egy népről, amely az Úrhoz gyűjtetik”. Látta, amint Krisztus győzelemre vezeti övéit a Sátán ellen. Ekkor értette meg, hogy Krisztust kell prédikálni, aki megszabadít a bűn uralmától.
Támadta a beiktatott klérust, ezért bíróság elé idézték. Itt a bírónak azt mondta, hogy reszketnie kellene Isten Igéjétől, aki erre így felelt: „Te magad vagy az a reszketős!” A kvéker (azaz ’reszketős’) gúnynév azután rajtuk ragadt. Tény, hogy az ézsaiási mondat – „erre tekintek én, aki szegény és megtörött lelkű, és aki beszédemet rettegi” – Fox prófétai fellépésének egyik szokatlan kísérőjelensége volt, az emberek szó szerint remegve hallgatták. Bár az üldöztetés folytatódott, ez csak a mozgalom megerősödését szolgálta. Három évvel a látomása után a kvékerek tábora ötvenezresre duzzadt, s ez a szám még az évszázad vége előtt megduplázódott.
Ezreket börtönöztek be közülük, olyan vádak alapján, mint hogy tiltott vallási közösségben találkoznak, vagy nem hajlandók fizetni a kötelező államegyházi tizedet. Az anabaptistákhoz hasonlóan a tárgyalásokon vagy bárhol másutt Jézus szavaira hivatkozva megtagadták az eskütételt, ők is vallották, hogy az igazmondásban nem lehetnek fokozatok. Emiatt is, vagy csak mert „tiszteletlenül válaszoltak a bírónak”, vagy nem emeltek kalapot előtte (senki emberfiát meg nem süvegelték), már börtönbe kerülhettek. Igaz, történtek üdítő kivételek is – megesett például, hogy egy kvéker vádlott lángoló hite úgy megérintette a bírót, hogy vele tartott prédikálni a tárgyalás után. Maga Fox nyolcszor ült börtönben, 1653-ban Carlisle-ban hajszál híján ki is végezték. Az utcai csőcseléktől is nemegyszer szenvedett el életveszélyes ütlegeket – ilyen élményekről később John Wesley vagy a pünkösdi úttörők is beszámolhattak.

A Delaware mentén lakó indiánok törzsfőnöke William Penn-nel barátsági szerződést kötött. Benjamin West festménye

Az üldöztetés miatt sokan közülük már a 17. század derekán Amerikába vándoroltak, azonban itt sem kerülhették el a más csoportokkal való összeütközéseket. Bostonban például a puritánokkal kerültek összetűzésbe, akik azért hagyták el Angliát, hogy tiszta keresztény közösségeket létesíthessenek; a kvékerek viszont kifogásolták „vallásos szűklátókörűségüket”. Miután száműzetés útján a puritánok nem tudták a kvékereket Bostonból eltávolítani – a szankció hallatán némelyikük térdre esve adott hálát Istennek azért, hogy végre biztosan tudhatja, hol kell prédikálnia –, börtönbüntetéssel, fizikai fenyítékkel, sőt csonkítással próbálták őket jobb belátásra téríteni. Szenvedéseiket bámulatos méltósággal viselték. „Hátamon a korbács csattogása szúnyogdöngésként hat fülembe” – írja egyikük a börtönből. Végül a puritánok megelégelték a kvékerekkel való bajlódást, és halálbüntetést szabtak ki rájuk. 1660–61-ben három kvékert akasztottak fel, mert a hatóságnak való engedelmességgel szemben meggyőződésükhöz ragaszkodtak. Haláluk olyan felháborodást váltott ki a vallási türelmetlenség ellen, ami hozzájárult a vallásszabadsághoz vezető út kikö­ve­zéséhez Amerikában.
A vallási radikalizmus terén Angliában is történtek túlkapások, nem csak az európai kontinensen. Ilyen volt a londoni James Naylor esete, aki – feltehetőleg az exeteri börtönben elszenvedett kínzások és büntetések lélektani hatására – messiási hódolatot fogadott el. Homlokára „B” betűt (blasphemer, azaz: ’istenkáromló’) sütöttek, a nyelvét tüzes vassal fúrták át, úgyhogy meggyőződéseit beszédhibával hirdette tovább, míg végül hallgatósága agyonverte. Ezek a tapasztalatok kijózanítólag hatottak Foxra. Szolgálata lehiggadt, bár igazmondás dolgában és az eskü vagy a háborúskodás tekintetében továbbra sem ismert tréfát; erről majdnem hároméves fogság elszenvedésével tett bizonyságot. Élete utolsó tizenöt évét az egész világon szétszóródva élő hittestvéreivel való levelezéssel töltötte.

A Csodák Könyve
A kvékerek hittek abban, hogy aki a keresztény szolgálatban részt vesz, mindenki megkapja a Szent Szellemet, akár felszentelték, akár nem. Krisztust Isten „belső szava” jelenti ki – hangsúlyozta Fox –, vagyis az a „belső hang”, amelyet közvetlenül a Szent Szellem ad az emberi szívbe, és amely által a hívő kijelentést kaphat az Istennel való kapcsolat mibenlétéről, a keresztény tanítás természetéről és arról, hogy mi a Szentírás helyes magyarázata.
A kvéker mozgalom a radikális puritanizmus kálvini közegében, s így részben annak szellemi ellenhatásaként bontakozott ki. A „belső” és „külső” szavak közötti különbségtétel a betű szerinti merev bibliaértelmezés ellen irányult, amelynek Fox idejében a puritánok többsége áldozatul esett. Látása szerint a puritánok kihagyták a szellemi megvilágosodás alapvető elemét, a Szent Szellem megtapasztalását. Mint később a pünkösdiek, ő is elsősorban a Szent Szellem tapasztalati megismerésére törekedett. A kvéker ébredés első generációjában, azaz Fox szolgálata alatt ez nem is okozott torzulást (kortársai szerint betéve tudta a Bibliát). Fox érvelése szerint – és ezt saját tapasztalatai is megerősítették – a Szent Szellem mindig az Írás szerint szól, és éppen az Ő kijelentése vezet el annak megismerésére. Másfelől a személyes szellemi tapasztalatokat a Szentírás erősíti meg és értelmezi.
A korai kvéker irodalom látomásokról, gyógyulásokról, próféciákról, valamint az Apostolok cselekedeteiben leírt más karizmatikus megtapasztalásokról számol be. Még arra is van bizonyíték, hogy nyelveken szóltak, ám az ilyesféle „extatikus” megnyilvánulásokat Fox végül nem támogatta, és a glosszolália (nyelveken szólás) kihalt a kvékerek között.
A legtöbb más korabeli csoporthoz hasonlóan, ahol imádkoztak a betegek gyógyulásáért, a kvékerek sem a gyógyításra összpontosítottak. Mégis üdvözölték a Biblia erre vonatkozó tanításait, és gyakorolták is – a gyógyító kenetet újra felfedező egyik első protestáns közösség a kvékereké volt. Maga Fox jelentős gyógyító szolgálattal rendelkezett; a betegekért mondott imáinak híre még Amerikában tett evangelizációs útjait is megelőzte. Az 1672-ben tartott amerikai prédikációs utak során sokan meggyógyultak Fox imái nyomán. Kézrátétellel szolgált a betegek felé, hangsúlyozva, hogy gyógyulásuk Isten korlátlan hatalmában áll. Méltányolta a fokozatos gyógyulásokat is, a szolgálatában részesülők többsége mégis ott helyben meggyógyult.
Fox naplója, a halála után felfedezett Csodák Könyve százötven gyógyulási esetet dokumentál részletesen. Önéletrajzában szerepel egy történet, amikor egy tébolyult nőből az Úr nevében kiűzte a démonokat, aminek következtében az asszony meggyógyult, befogadta az igazságot, és haláláig hívő is maradt. A továbbiakban ezt írja:
„A mennyei erő sok nagy és csodálatos dolgot végzett azokban a napokban, mert az Úr feltűrte mindenható karját és megmutatta erejét; sokak csodálkozására nem kevesen gyógyultak meg súlyos nyavalyákból. Az Ő nevére az ördögök is meghajoltak; erre különleges példákat is mondhatnék, olyanokat, hogy ez a hitetlen kor be sem vehetné, és fülük el sem szenvedhetné azokat.” Fox és kvékerei vallották, hogy a Szent Szellem csodatevő ereje ma éppúgy meggyógyítja a betegségeket, miként az újszövetségi érában is tette. Ugyanakkor a gyógyszerek és orvosok nyújtotta segítséget sem utasították el.
Az isteni gyógyulásban nem működésük hitelességének bizonyítékát keresték, az egyszerűen életük természetes része volt.
A korai kvékereket a pünkösdi-karizmatikus mozgalmak jó néhány történésze több szempontból is szellemi őseiknek tekinti. A puritanizmussal ellentétben ők szembenéztek a Szentírás és a Szellem kapcsolatának pragmatikus kérdéseivel, miként a huszadik századi pünkösdieket is erre kényszerítették az evangéliumi és fundamentalista tábor betűhöz ragaszkodó képviselői. A korai pünkösdiek pacifista törekvései számára is a kvékerek szolgáltattak érveket, és a faji és társadalmi korlátok ledöntésében ugyancsak párhuzam vonható közöttük: már a kvékerek között is különböző bőrszínű emberek, valamint szolgák és arisztokraták együtt imádták Istent.
Egyik híres képviselőjük volt John Taylor, aki már 1659-ben az indiánok között hirdette az evangéliumot. Tevékenysége az amerikai őslakókban kivételes bizalmat eredményezett a kvékerek iránt, a következő években az indián népesség egy része kvéker lett.
Az indiánok a kvékerek között is leginkább a mozgalom egyik legismertebb alakját, William Pennt érezték atyjuknak. Penn, a brit haditengerészet admirálisának fia 1676-ban hatalmas földbirtokot szerzett Amerikában, amellyel „szent kísérletre” szánta el magát: Roger Williamshez hasonlóan olyan országot akart megteremteni, amely majd a politikai és vallásszabadság mintájául szolgálhat. Államának, Pennsylvaniának alapköve ez a szabadság volt, és Penn az egyenlőségben és testvériségben osztozó polgárok közé sorolta az indiánokat is, akik ezért igen nagy tiszteletben részesítették.
A kvékerektől indult ki a rabszolgasággal szembeni ellenérzés is, amelyben azután a metodisták is osztoztak. John Woolman egyszerű New Jersey-beli szabó volt, aki meggyőződött arról, hogy a rabszolgaság a bibliai bizonyítékokkal és minden ésszerűséggel is szemben áll. Ha olyan otthonban vendégeskedett, ahol rabszolgákat tartottak, udvariasan megfizette szolgálatukat. Türelmükkel és szavaikkal a kvékerek végül mások lelkiismeretét is megmozdították. (Folytatjuk.)