Caesar kontra Khrisztosz

„Győztél, Galileai!”: állítólag ezekkel a szavakkal búcsúzott az élettől Julianus császár, aki az aposztata, vagyis hitehagyott néven vonult be a történelembe. ő volt az utolsó keresztény­üldöző pogány uralkodó a Római Birodalomban. Bár ekkorra a kereszténység már csaknem fél évszázada egyenjogúvá vált a pogány vallásokkal, Julianus bővében volt a muníciónak, mikor a kereszténység ellen támadt, mivel a római császárság fennállásának első három évszázada alatt mindent megtett annak érdekében, hogy vagy írmagostul kiirtsa, vagy legalábba maga képére átformálva felőrölje és beolvassza a keresztény­séget. Míg az előbbi törekvésében kudarcot vallott, az utóbbit sikerre vitte.

„A különféle vallásos kultuszokat, amelyek a Római Birodalomban érvényesültek, a nép egyformán igaznak; a filozófusok egyformán hamisnak; az állam tisztségviselői egyformán hasznosnak tartották." Edward Gibbon ebben a szentenciózus tömörségű mondatban foglalta össze a római állam és a különféle vallások kapcsolatának lényegét. Lényegében igaz tehát az a megállapítás, hogy a Római Birodalomban vallásszabadság volt. Ennek határait azonban az állammal való együttműködési készség jelölte ki. Az a vallás, amelyik kész volt hasonulni a görög-római istenvilághoz, elfogadta a császár személyének istenítését, ezenkívül nem gyakorolt embertelen szertartásokat (mint a punok vagy a drui­dák), szabadon működhetett. E feltételek teljesítése alól egyedül a zsidóság kapott felmentést. A zsidó vallás lényegénél fogva nem asszimilálódhatott sem a görög-római államvalláshoz, sem a császárkultuszhoz - ez önmaga felszámolását jelentette volna. Iulius Cae­sar alatt azonban egy törékeny egyezség jött létre a rómaiak és a zsidók között, amely évszázadokra biztosította számukra is a vallásszabadságot, s ezért mindössze annyit vártak el tőlük, hogy a jeruzsálemi Templomban áldozatot mutassanak be a császárért, és imádkozzanak az uralkodó üdvéért. Miért volt „törékeny" ez az egyezség? Mert hiába erősítette meg maga Augustus, a principátus megalapítója is a zsidó vallás különjogait, rendszeresen akadtak olyan uralkodók, akik egyoldalúan felrúgták az egyezséget. Például a hibbant Caligula, aki elhatározta, hogy gigantikus szobrát felállíttatja a jeruzsálemi Templomban.

Az első számú közellenségek

A Jézus halálát és feltámadását követő rövid fél évszázadban a kereszténység a Római Birodalom minden sarkába eljutott. Ez ezért is megdöbbentő, mivel Jézus Krisztus megváltó kereszthalálának és feltámadásának üzenete minden szempontból hátrányosnak számított a római világban: Jézus zsidóként élt és szenvedett Iudaeában, ami egyáltalán nem hangzott jól az antiszemita előítéletekkel terhes görög-római kultúrában; (ártatlanul) elítélt bűnözőként feszítették keresztre, ami a rabszolgák számára kiszabható legsúlyosabb büntetésforma volt; és testben támadt fel, ami nemcsak a józan ésszel és emberi tapasztalattal ellenkezett, de egyetlen addigi filozófiai rendszer tanításában sem szerepelt. A korai keresztények és az állam viszonyát csak egyetlen szóval jellemezhetjük: és ez a tisztelet. Az Újszövetség nem tesz különbséget „jó" és „rossz" császár között, hanem egyszerűen kijelenti: „Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak; mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek."

A hatalom eleinte nem is foglalkozott a zsidóságból kivált keresztény felekezettel. A Korinthoszban székelő római helytartó, Gallio, helyesen utasította el a helyi zsidók kérvényét, akik bevádolták előtte Pált, mivel a római állam nem avatkozhatott be egy elismert vallásfelekezet belső ügyeibe: „[H]a tanításról, nevekről és a ti törvényetekről van kérdés, ti magatok lássátok, mert én ezekben bíró nem akarok lenni."

A zsidóság és kereszténység teljes elkülönülése - ami egyesek szerint már az első század végére, de legkésőbb a második század közepére végbement - nemcsak szellemi törést okozott az Egyházban, hanem egy nagyon fontos jogi következménye is volt. A kereszténység ugyanis - önálló vallásfelekezetté válva - kikerült a zsidó vallás számára biztosított „védőernyő" alól. Az új vallás abban a furcsa helyzetben találta magát, hogy noha egészen i. sz. 250-ig senki nem tiltotta be működését, időről időre heves üldözést folytattak ellene. Pedig más vádat nem tudtak ellene felhozni, mint hogy létezik. A 3. századi egyházatya, Tertullianus így summázta az ellenük indított hajsza indítékát: „Ez a küzdelem a Név ellen folyik." A római állam „első számú közellenségeivé" kikiáltott keresztények ellen olyan nevetséges vádakat hoztak fel, mint hogy istentiszteleteik után vérfertőző, orgiasztikus lakomákat rendeznek; annak előtte gyermekeket gyilkolnak le, és vérüket megisszák; a keresztény feleségek paráznák és vérfertőzők; a keresztények szamárfejet imádnak, stb. Ezeket a soha senki által be nem bizonyított rágalmakat nemcsak a kor „celebjei" (olyan írók, mint Lukianosz; olyan filozófusok, mint Kelszosz vagy Prophüriosz) terjesztették, hanem hivatalosan jóváhagyott pamfletek formájában kötelező iskolai tananyaggá is tették (pl. Septimius Severus idején).

„Néró fáklyái"

Róma első uralkodó dinasztiája a Iulius-Claudiusoké volt. Közülük hármat az Újszövetség is megemlít: Jézus Krisztus az Augustus által kiadott összeírási rendelet következtében született meg Betlehemben; Keresztelő János - és közvetve Jézus - nyilvános szolgálata Tiberius uralkodásának idejére esett; Claudius pedig kiűzte a zsidókat Rómából. Arra, hogy a kereszténység már Tiberius idején megjelent Rómában, egy római történetíró megjegyzéséből következtethetünk, aki azt írta, hogy a császár a „Chrestus felbujtására szüntelen zavargó zsidókat" kiűzte a városból. Kutatók csaknem egyöntetűen vallják, hogy itt a Krisztusról bizonyságot tevő keresztényekről van szó, akik - mint az Apostolok cselekedeteiben is láthatjuk - rendszerint felborították a zsinagóga nyugalmát abban a városban, ahol megjelentek. Ebben a korai időszakban - Jézus halála és feltámadása után öt-tíz évvel - a római államhatalom még nem tett különbséget a zsidók és keresztények között: a Rómából való kiűzetés mindkét csoportot egyformán sújtotta.

Nem így Néró korában, akit - érdekes módon - nem említ meg az Újszövetség. (Ugyanúgy hallgat a fent említett Caliguláról is, akit a senatus - Néróhoz hasonlóan - szintén „emlékezeteltörlésre" ítélt.) Az első vallásüldözés, amely csak a kereszténység követőit és nem a zsidókat érintette, Nérótól indult ki. Ennek előzménye volt a nagy római tűzvész, amely 64 júliusában öt és fél napon át tombolt, s a város tizennégy körzetéből mindössze négyet hagyott érintetlenül. (Azt az elterjedt pletykát, hogy a tüzet maga Néró okozta, sohasem sikerült bizonyítani.) Tacitus, aki csaknem hatvan évvel később írta le az eseményeket Évkönyveiben, azt is megörökítette, hogy Néró az ekkor már mindenki által jól ismert keresztényekre igyekezett a gyanút terelni. (A szöveget lásd a keretben.) A magukat kereszténynek valló embereket, és azokat, akiket ezzel a váddal feljelentettek, városszerte összefogdosták, majd Néró saját kertjeiben keresztre feszítve, szurokkal leöntve és meggyújtva végeztette ki őket. A hagyomány szerint ugyanebben az üldözésben lelte halálát a „pogányok apostola", Pál, akit a városon kívül lefejeztek; valamint a „körülmetélkedés apostola", Péter, akit a Circus Maximusban - saját kérésére - fejjel lefelé feszítettek keresztre. Figyelemre méltó, hogy Tacitus szerint a 60-as évek közepére már Rómában is „hatalmas sokaság" vált hívővé, bár nem valószínű, hogy ezek a társadalom közép- vagy felső rétegeiből származtak, mivel a keresztrefeszítés büntetését római polgárokkal szemben nem lehetett alkalmazni.

A történészek sokáig azt hitték, hogy Néró egy általános üldözési rendeletet (institutum Neronianum) is kiadott, de erre semmiféle bizonyíték nem került elő eddig. A császár példáját azonban sokfelé követhették a neki alárendelt magisztrátusok.

Levél a keresztényekről

Újabb fél évszázad elteltével a kereszténység már annyira megerősödött, hogy az ifjabb Plinius, a Fekete-tenger déli partján fekvő Bithünia tartomány gazdasági ügyeinek felügyelője, így írt róluk Traianus császárnak, személyes barátjának: „Mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek vád alá. Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya." A római történelemben nem írtak még levelet, amelynek ekkora hatása lett volna az utókorra. Hogy miért? Mint az az idézett mondatokból is kitűnik, Plinius vád alá helyezte a bithüniai keresztényeket. Csakhogy ez nem volt egyszerű dolog, mivel a római jog szerint szabad emberek ellen csak úgy lehet törvényszéki eljárást folytatni, ha vádat is emelnek ellenük. De milyen vádat lehetett felhozni a keresztények ellen? Nos, ez még a csűrcsavaros jogi ügyletekben jártas Plinius számára sem kis fejtörést okozott: „[V]ajon magát a keresztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt sem követett el, vagy pedig a keresztény névhez hozzátapadó bűnöket?" Plinius természetesen tudatában volt annak, hogy a törvény csak a törvénybe ütköző cselekedeteket büntetheti. Ilyeneket azonban nem talált, hiszen a kereszténység nem volt betiltva, maguk a keresztények pedig - mint ő maga mondja - „esküvel kötelezik magukat, nem ám valami gaztettre, hanem arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg esküjüket, a rájuk bízott letét kiadását felszólítás esetén nem tagadják meg". Plinius még titkos ügynökök és névtelen feljelentések segítségével sem tudott köztörvényes bűnöket a keresztényekre bizonyítani. Végül mint „titkos társaságot" tiltotta be összejöveteleiket. Mindezekről részletesen beszámolt Traianusnak, aki válaszlevelében jóváhagyta barátja intézkedéseit, de számos kérdést nyitva hagyott. (Lásd a keretes szöveget.) Megdöbbentő tény, hogy a keresztényeket üldöző magisztrátusok (kormányzók, polgármesterek) még a 3. században is Plinius és Traianus idézett levelére hivatkoztak, mikor eljárást indítottak a keresztények ellen.

A kereszténység a római jogban addig ismeretlen kategória lett: míg a köztörvényes bűnözőket azért ítélték el, amit a múltban cselekedtek, a keresztényekre a vád időpontjában vallott hitük miatt várt súlyos büntetés, amit az utolsó pillanatig elkerülhettek annak nyilvános megtagadásával. A később mártírságot szenvedett Jusztinosz első hitvédelmi iratát 155 körül írta Antoninus Pius császárhoz. Művében annak a meggyőződésének adott hangot, hogy helytálló vádat senki sem hozhat fel a keresztények ellen, mivel bűncselekmény elkövetése nem terheli őket. Bíráik legfőbb bűnnek magát a keresztény nevet tekintik, pedig - Jusztinosz itt egy görög szójátékkal élt - a khrisztosz (Krisztus) hasonlít a khrésztoszhoz, ami „hasznosat" jelent, s valóban: a keresztények a légynek sem ártanak. „A keresztények között is vannak bűnösök" - hangoztatták vádlóik. Jusztinosz erre azt válaszolja: vizsgálják meg a vádlottak életét, és ha felhozható valami ellenük, mint bűnöst ítéljék el őket, ne pedig mint keresztényeket; ha pedig felmentik, akkor mint keresztényt mentsék fel, aki nem követett el bűncselekményt. „Nem a császárban hisznek, hanem más királyságot várnak a földön" - hangzott a vád. Csakhogy ezt a királyságot nem emberek hozzák létre, válaszolja erre Jusztinosz, hanem a Mennyből fog a Földre leszállni. Ha a keresztények egy földi királyságban reménykednének, jobban féltenék az életüket, és harcolnának érte. Így viszont a biztos halálbüntetés ellenére is készek megvallani hitüket.

Az esőcsodától a nagy üldözésig

A keresztények elleni üldözések még az úgynevezett „jó császárok" idején is tovább folytak. A hírneves filozófus, Marcus Aurelius császár például abban a tévhitben élt, hogy a keresztények merő dacból vállalják a mártírhalált: „Micsoda pompás lélek az, amely kész, ha kell, a testtől elválni: akár megsemmisülni, akár szétporladni, akár megmaradni. De ez a készség személyes meggyőződésből fakadjon; nem pedig, mint a keresztényeknél, puszta ellenállásból" - írja az Elmélkedésekben. A Római Birodalomban sokféle baj ütötte fel a fejét ebben az időben: földrengések, áradások, pestisjárvány s a barbár népek betörése tizedelte a lakosságot. A csapások miatt elkeseredett hangulatban gyakran hangzott el a kiáltás: „Oroszlánok elé a keresztényeket!" És a helytartók tették a dolgukat: 166-ban a hitvédő Jusztinoszt Rómában, 167-ben Polükarposz püspököt Szmirnában, 177-ben pedig Blandinát és társait Lyonban végezték ki az amfiteátrum porondján, egyszerűen azért, mert nem akartak áldozatot bemutatni a császár szobra előtt.

Pedig a keresztény hit erejéről maga Marcus Aurelius is meggyőződhetett. Több forrás is beszámol arról, hogy a császár hadserege 172-ben a markomannok és a kvádok ellen folytatott hadjáratot, valahol messzi északon, a mai Csehország területén. Egy alkalommal legióját körülfogták a barbárok, s mivel már régen kifogytak a vízből, felmerült bennük a megadás gondolata. Ekkor azonban a keresztény katonák imájára eső zúdult le az égből, s a csapat kimenekült a csapdából. Keresztény szerzők szerint a császár levélben köszönte meg krisztushívő katonáinak az „esőcsodát", amit Rómában felállított oszlopán is megörökített.

A római állam és a keresztény egyház között zajló kötélhúzásnak végül egy pannóniai születésű császár, Decius vetett véget azzal, hogy elrendelte a kereszténységnek az egész Római Birodalomra kiterjedő általános üldözését. Jézus Krisztus követőit a hatóságok előtt arra kényszerítette, hogy áldozatot mutassanak be az állam isteneinek és a császárnak. Ha ezt megtagadták, halálbüntetéssel sújtották őket. Akik elvégezték az áldozatot, tanúk által hitelesített bizonyítványt kaptak róla. (Ezek az úgynevezett Decius-igazolványok, vagy libelli Deciani, amelyekből több tucat került elő Egyiptomban.) E nélkül a papír nélkül semmiféle hivatali állást nem lehetett betölteni a Római Birodalomban! Néhányan nem bírták a nyomást, és áldozatot mutattak be (ezeket nevezték később az egyházban lapsiknak, vagyis „elcsúszottaknak"); mások elmenekültek (mint Karthágó püspöke, Cyprianus); de hitükért számosan a kínhalált is vállalták, ami nagy szimpátiát váltott ki a pogányok körében, s így végső soron az egyház az üldözés folytán is tovább erősödött.

A Római Birodalom i. sz. 235-284 közé eső fél évszázadát hagyományosan a válság korának tekintjük. Gyors egymásutánban húsz-huszonöt császár követte egymást, ami átlagosan minden második vagy harmadik évben új császár beiktatását jelentette. Kettő kivételével valamennyit meggyilkolták, vagy csatában haltak meg. A pénz elértéktelenedett, az adók az egekbe szöktek, az áruforgalom szinte megszűnt, általános létbizonytalanság lett úrrá. Ebben a helyzetben vezetett be egy minden területre kiterjedő államreformot

Diocletianus császár, akinek nevéhez a „nagy üldözés" elrendelése is fűződik. 297-ben egyik társcsászárának, a pogány hitű Galeriusnak sürgetésére arra szólította fel a keresztény tisztviselőket, hogy vagy áldozzanak a pogány isteneknek, vagy hagyják ott állásukat. Mivel ez a rendelet nem érte el a kívánt hatást, Diocletianus megindította a nyílt üldözést. 303. február 23-án leromboltatta a nicomediai templomot, és elégette az abban talált szent könyveket.

A következő napon pedig az alábbi rendeletet tette közzé: „A keresztény templomok romboltassanak le, a szent könyvek semmisíttessenek meg, és keresztény istentisztelet többé ne tartassék; a keresztények, akik hitükhöz ragaszkodnak, állásaiktól megfosztandók; továbbá a hitükhöz ragaszkodó keresztények veszítsék el polgárjogukat; a keresztény szabadonbocsátottak adassanak el rabszolgáknak, a keresztény rabszolgák pedig sohasem szabadulhatnak fel; és végül: vallatáskor a keresztényeket kínpadra is szabad vonni." De még ez sem érte el a kívánt hatást.

Diocletianus ekkor azt rendelte el, hogy a helyi magisztrátusok a keresztényeket rövid úton kerítsék kézre, és minden kitalálható módon kényszerítsék őket arra, hogy a pogány isteneknek áldozzanak. Állítólag csak Nicomediában húszezer ember lelte halálát az üldözésben. A két másik társcsászár: Galerius és Maximianus lelkesen követték Diocletianus példáját, és ezrével végeztették ki a keresztényeket; de harmadikuk, Constantius Chlorus mérsékelte az üldözés hevét tartományaiban, és csak néhány templomot romboltatott le. Keleten még javában folyt az üldözés, mikor a súlyosan megbetegedett Diocletianus 305. május 1-én váratlanul lemondott, majd visszavonult szülőföldjére, Salonae városába (ma Split, Horvátország), ahol gyönyörű palotát emelt magának, és a kertészkedés örömeinek élt. A császár még megélte rendszerének bukását, melyet többszörös felszólítás dacára sem volt hajlandó megmenteni, sőt még azt is eltűrte, hogy a hálátlan Constantius az ő szobrait is ledöntesse. 313 nyarán Salonaeban öngyilkosságot követett el. Az üldözéseknek végül Constantinus és Licinius 313-ban kiadott milánói rendelete (lásd keretes szövegünket) vetett véget, amely valamennyi vallást egyenjogúvá tett a Római Birodalomban. (A szerző történész.)